Amióta köztársaságnak titulálják kicsi hazánk államformáját, kötelességemnek érzem, hogy az államfő újévi köszöntőjét meghallgassam. Lehet, én vagyok túlzottan finnyás, de közel három évtized alatt egy kezemen biztosan meg tudom ujjaimmal számlálni, hányszor fogadtam el kritika nélkül köztársasági elnökök évfordulót üdvözlő szavait. A legtöbb esetben ezeket le kellett fordítani magyarra. No nem azért, mert korunk divatjának megfelelően azokban hemzsegtek volna az idegen szavak. Inkább azért, hogy az éppen uralkodó hatalom elvárásait, a tőlünk független elképzeléseit megértsük.
Az elnökök egyike a szolgálatról beszélt. A magyar nép szolgálatáról. Nem csak magáról szólt, hanem valamennyi kinevezett állami tisztviselőről és megválasztott képviselőről. Volt közöttük, aki saját valóm elmúlt énjével fenyegetett, ám hamar kiderült szolgálatra való alkalmatlansága. Legmagasabb rangú tisztségéből felmentették ugyan, dédelgetni őt mégsem restek, ma sem. Többségük meglehetős nyíltsággal tett eleget szolgálati kötelmeknek a párnát székükre helyezők érdekei szerint.
A napokban felhívást olvashattam a világhálón. Arra szólítottak fel, hogy 2019. január 1-én ne hallgassam meg a köztársasági elnöki újévi köszöntőt. Én mégis meghallgattam.
Két fontos, kétharmados törvénymódosítás volt napirenden a decemberi parlamenti ülésen. Az ellenzék véleménye nem igazán volt érdekes, a többség arra nem is volt kíváncsi. Felborult a rend. Megváltozott, normálisan gondolkodó emberek számára elfogadhatatlan módon került sor a napirendi pontok "megtárgyalására" és azok "elfogadtatására". Az ülésterem úgy nézett ki, mint egy borgőzösökkel telített kocsma. A parlamenti őrség és más fegyveres egység emberközelsége sem csitította igazán a kocsmai ricsajt. Mi pedig csak ültünk a képernyő előtt, bámultunk és megrökönyödve hallgattunk. Elszomorodva aggódhattunk Magyarország sorsát, jövőjét illetően.
Az egyik napirendi pont megtárgyalása okaként egyszer csak megjelent a köztársasági elnök. Amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan távozott is. Mielőtt az ajtón kilépett volna, kapott egy kérdést a sajtó képviselőjétől, de úgy viselkedett, mint a miniszterelnök,akármelyik miniszter, államtitkár, vagy helyetteseik. Nem felelt a kérdésre és eltávozott. Annyit azonban láthatott -ahogyan ezt a csúfságot figyelemmel kísérhette az egész világ-, hogy ilyen körülmények között tisztességes és szabályoknak megfelelő törvényhozó munkát végezni nem lehet. Mégis aláírta, igen gyorsan, talán még fontolgatni is elfelejtett. Elhárult hát minden akadály a 400 túlórát igényelni szándékozók elől és létrehozhatják már az állam, kontra állampolgár közigazgatás bíróságát is.
Ezek után még kíváncsibban vártam az év első napján megszólaló elnököt. Kulturált kioktatásban részesültem. Igazán nem mérgelődtem, vártam a befejező mondatait. Még mindig reménykedtem, hogy lélekből eredő gondolatokat is fogok hallani. Hát nem így történt. Amiben titkon reménykedtem, az nem történt meg. Hogyan is lehettem ennyire naiv? Nem állt fel a székéről, nem kért elnézést, nem mondott le. Nem is fogadom mostantól el, hogy ő az első az egyenlők között. Egyszer már felajánlottam, hogy a minden emberhez szóló újévi köszöntőt megírom. Egyszerűen, közérthetően, politikai pártoktól függetlenül. De nekem kellene felolvasnom is, mert az elnökeink szájából furcsán hangoznának az én mondataim.
Ez elégedetlenségét az ellenzék kivitte az utcákra és terekre. Rövid ünnepi szünet után tervezi most már másokkal is karöltve kint is hagyni azt a macskaköveken. Előtte azonban tesz még egy kísérletet, rendkívüli parlamenti ülésen kívánja megbeszélni az egyre kiszélesedő problémákat.
Ezen kísérlete se hozott sikert, mert a választási nyertesek székei üresen maradtak. Mi ez, ha nem a diktatúra nyílt kifejezése?
Ezen kísérlete se hozott sikert, mert a választási nyertesek székei üresen maradtak. Mi ez, ha nem a diktatúra nyílt kifejezése?
Az áprilisi, azóta is ellenőrizetlen kétharmad ellenére azért most a többség igényli a váltást. Nem kellene leülni és "rendezni végre közös dolgainkat"? Vagy meg kell várni, amíg a segítségért magasba nyúló karokra a gumibot sújt le?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése