„Karácsonyi kívánság"

 

Nem először kértek fel arra, hogy a szentestét megelőző napon mondjam el karácsonyi gondolataimat a kis falu templomában. Telt ház volt, mint egykor  búcsú napján a nagymisén. Másodikos kisiskolások elevenítették fel szóban és dalban a kis Jézus megszületésének történetét. Majd én mondhattam el gondolataimat a szeretet ünnepéről. Ezután karácsonyi daloknak örülhettünk, amelyeket az előadója egy örökzöld Zoránnal zárt le.

 

Amikor legutóbb itt álltam,a szeretetről beszéltem, kezdtem el így.  A vállalt feladatom tehát nagyon egyszerű, meg kell a korábbiakat ismételnem, a lényegét tekintve azonosan, de azért egy kicsit másképpen. Mégsem olyan könnyű a dolgom. 2015-óta rögzítem írásban a „Mindenki Karácsonyfája" eseményeit. A téma a mi falucskánk készülődése a karácsonyra, az együvé tartozásunk kimutatása. Ezeket a megemlékezéseket a számítógépem hűségesen őrzi. Felfrissítek belőlük néhányat:

2015. december: Hagyománnyá nőtte ki magát ez a karácsony előtti szokatlan randevú itt Mecsekfalun. Összegyűlni a Mindenki Karácsonyfájánál lassan jóleső kötelezettség. Egy-két óra csak az egész. Ennyi idő elég ahhoz, hogy a közös fenyő lámpásából -mint egy égő gyertyát- egyet jól megmarkoljunk és fényével, melegével térjünk haza. Útközben óvatosan takargatjuk, gyenge szellőtől is óvjuk, szembejövő, ha kéri, vele örömmel megosztjuk. Így lesz a mi közös fenyőnktől szebb és gazdagabb a mi karácsonyunk.

2018. december: A közösségünk életében munkálkodó szeretet ide irányított ma este bennünket. Hadd lássuk, mekkorát nőttek a verselő, éneklő gyerekek. Találkozhassunk a hétköznapok sűrűjében ritkán látottakkal. Beszélgethessünk egymással, nem a világot megváltó dolgokról. Megállva, egymás szemébe nézve szépen, csendben. És ha egy őszinte szerbuszt kapunk, már megérte eljönnünk. Az igazán csak részletkérdés, hogy jóízűen koccinthatunk egymás egészségére, miközben gyerekeink, unokáink a friss süteményeket kóstolgatják.

2020. december: A zöld ágacskák most is ünnepi ruhát öltöttek magukra, ne felejtsünk el megállni, rájuk csodálkozni.  És ha már ott vagyunk -mert képzeletünk gazdag- gondoljunk távoli szeretteinkre, barátainkra is. Érezni fogjuk, hogy mellettünk vannak, legyenek ők bármelyik sarkában most a világnak. Távozóban bátran lopjuk el a fáról karácsony tiszta fényének egy darabkáját, zárjuk a lelkünkbe és vigyük az  otthonunkba. .

Az én koromban a karácsonyi gondolatok a fejemben már olyan mértékben megszaporodtak, hogy azok közül inkább leírok és felolvasok néhányat, mint túl hosszú idejű maradásra késztessem az itt levő kedves mecsekfalusiakat és vendégeiket. 

Visszatérek az adventi gyertyákhoz. Béke, hit, szeretet, remény. Karácsony előtti négy vasárnap szülöttei. 

 

 Magunkban hordozzuk a béke iránti vágyat, érintse az akár csak a saját lelkünket, a családunkat, vagy a földkerekség egészét. Kicsi porszemekként nem igazán tudunk mit tenni a valahol mindig ropogó fegyverek elnémításáért, mert ma még a csápjaival nyújtózó pénz a nagy úr. Ám szorgosan munkálkodhatunk azon, hogy a béke szárnya az otthonunkban állandó vendégünk legyen.  A Szentatya szerint az a béke amit Jézus hozott el, csak szeretet, odaadás és megbocsátás eredménye lehet.

Hajnóczy Rózsa a Bengáli tűz című regényében ír a hitről. A gondolata minden évben vissza tér hozzám. Hinni kell a szépben és a jóban és akkor talán minden szép és jó lesz, ha igazán őszinte szívvel hiszünk.   Az Istentől magát ugyancsak távol tartó Einstein egy alkalommal végig hallgatta Yehudi Menuhin hegedű játékát. Amikor a művész maga mellett tartva hangszerét meghajolt a közönség előtt, a hitetlen ember felállt, tekintetét az ég felé fordította és annyit mondott: Mégis csak kell, hogy ott fenn legyen valaki. Jézus a tanításai során nem a hitet, a szeretetet tartotta a legfontosabbnak. Ezek után a hitről mit mondhatnék én?

A rózsaszín gyertya a szeretet jelképe. Szenteste előtt egy héttel jelenik meg harmadikként. Ki kellene találni egy olyat, amelyikből soha nem fogy el a viasz, amelyik velünk együtt fogyasztja az oxigént, ameddig csak élünk. Nem egyszerű, de nem is elképzelhetetlen dolog ez. Keresni és megtalálni kell annak a lehetőségét, hogy folyamatosan adhassunk és kaphassunk a szeretetből. A szeretetnek annyi definíciója létezik, ahányan vagyunk és annyiféle lehet, ahányan vagyunk. Nincs kora, nincs neme, nincs vallása. Jusson ez akkor is az eszünkbe, ha közösségünkben  a sajátunk, vagy mások magatartása mindezt megkérdőjelezi.

Vakítóan fehér gyertya a negyedik. Reménynek hívják. Egyetlen mondatban nem fogalmazható meg a lényege. Valami jót hozó kecsegtető lehetőség, biztató kilátás. A Bibliát olvasva se kerültem közelebb hozzá, bizonytalanságomat a költő, Csokonai sorai sem oldották. Földiekkel játszó Égi tünemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény! Kit teremt magának A boldogtalan, S mint védangyalának, Bókol úntalan.

 Amikor decemberben sorra meggyújtjuk az adventi gyertyákat, akkor a béke, a hit, a szeretet és a remény lángocskái szórják szét körülöttünk a sugaraikat. Nem feltétlenül gondolunk ezekre, de valahol mélyen ott bujkálnak bennünk akkor is, ha egyetlen szál gyertya sem díszíti az asztalunkat.

Az adventi koszorú gyertyáit ha én készíteném, mindegyik a saját színű ruháját viselné. Használati utasítást is mellékelnék hozzájuk: Tartsa mindegyiket tiszteletben és a színeikkel öltöztesse jól fel a saját lelkét. Gyújtsa meg a gyertyákat minden ünnepnapon, legyen az a szirmait bontó tavasszal, napsugaras nyárban, vagy a gyümölcsöket termő őszben. Ha elfogyna a viasz, bátran jöjjön és vegyen új gyertyákat, a következő adventig sokkal olcsóbban adom.

A karácsony nem a gyertyagyújtással kezdődik. A hívő emberek Názáret újszülött csecsemőjét a decemberi szentestén köszöntik. Istent és az életét értünk feláldozó fiát naponta imájukba foglalják. Azok a szeretetet ünneplő és azért élő emberek is Istennek  tetsző módon díszítik fel a zöld fenyőt és ölelik meg egymást, ha nem is lapozgatják naponta az imakönyvet. Mindkét csoport nevében énekeli John Lennon egy gyönyörű világ iránti vágyát:  „Képzelj el sok-sok embert, hogy boldogan élnek..."és ilyenkor -ha csak olvasod is-  csendben, némán is szól a zene.

Ajándékot vásárlunk. készítünk, adunk és kapunk. Emlékszem olyan gyermekkori karácsonyra, amikor az ezüst-és aranyszínűre festett diókat a markunkba eldugva tettük fel a kérdést: Csucsu, vagy Berci? Találd ki, hogy a kinyújtott kezemben melyik fele esik a diónak hozzád közelebb. A játék végére a csonthéjasok a szerencsétől függően elosztódtak. Mégis mind a fára akasztottuk és Vízkeresztkor közösen fogyasztottuk el. Ilyen talán nincs is ma már. Ma drága árukat veszünk a boltokban és tesszük azokat a fenyő alá. Most itt a templomban egy sokkal-sokkal értékesebb ajándékot kaptunk a gyerekektől. Az énekük elvarázsolhattak, kiemelhettek bennünket a hétköznapjainkból. Köszönjük nektek kedves másodikosok, Réka, Szofi, Lara és ti többiek. És Andi tanító néninek is megköszönjük, aki felkészítette és elhozta ide közénk őket. De ilyen sokat ér, teszi ünneppé a hétköznapokat is az unokám színes ceruzás rajza a szivárvány, vagy a festékekbe mártott ecsettel elvarázsolt kavicsdarab. Ugye Máté és Janka? Egy másik kis unoka -ő is Máté- az otthonuk díszítésére -közös ajándékként- a nagypapával szorgoskodva építette fel a templomunk mását.Biztos vagyok abban, hogy minden gyermek kicsi varázsa még szebbé teszi karácsonyunkat.Nekünk felnőtteknek ennek megvalósulásához csak a példát kell gyakorta megmutatnunk. Válogatás nélkül, mindenkinek.

Kedves Gyerekek, Barátok és Ismerősök!

Találtam egy verset, karácsonyhoz kötődőt, feladatokat meghatározót.  

Túrmezei Erzsébet: Karácsonyi kívánság

Ha én betlehemi
pásztorgyerek lennék,
karácsony estéjén
a jászolhoz mennék.

Ha volna egy szelíd
szép, fehér báránykám,
azt is odavinném,
azt is odaszánnám.

Gyorsan letérdelnék...
Milyen jó is volna!
Angyalok éneke
gyönyörűen szólna.

Talán egy kis angyal
kezemen is fogna...
Megtartó Úr Jézus
rám is mosolyogna.

De én nem lehetek...
mért is nem lehetek
betlehemi nyájat
őrző pásztorgyerek!
Magyar földön járok...
el is múlt az régen,
hogy az a csillag
ragyogott az égen.

Van most csillag elég,
de úgy egy se ragyog.
Nem énekelnek már
mennyei angyalok.

Úr Jézus elébe
Elmegyek én mégis,
száz nap és száz éjjel,
Ha mindig mennék is.

Száz nap és száz éjjel,
még nem is kell járnom:
Odarepít engem,
az én imádságom.

Mért megyek elébe?
megköszönni szépen,
a sötét világra,
hogy leszállott értem.

Megmondani neki:
életem, halálom:
már én csak ezentúl
mindig őt szolgálom.

Megsimogat, tudom,
Szerető szemével,
Megtelik a szívem,
Szíve melegével.

Megtartó Úr Jézus
édes mosolyával:
karácsonyestének
nagy boldogságával.

 

Emberség és ügyszeretet

Néhány éve már a „Szilváskert"-ben felépített otthonunkban laktunk, amikor váratlan látogatók érkeztek meg hozzánk. A Miklós vezette kocsiból kiszállt Marci bácsi és fia Márton. A tűzoltók kiképzését irányító, már nyugdíjas ember permetező kannát szedett elő a csomagtartóból, mosolyogva fogadta a köszönésemet és elindult a gyümölcsfák irányába. 

Márton egy kis papír dobozkát a kezében tartva indult el a bejárati ajtónk felé. Moszkvából érkezett haza, ahol az akkor legmagasabb szintű tűzoltó képzésben tanulta a szakma fortélyait. Egyszer megkérdezte, van-e a bejárati ajtónál csengő felszerelve. Hát most hozott egyet a nagy Szovjetunióból, átadta Mikinek, aki azonnal hozzá is látott annak felszerelésére. Jól megcsinálta, legalább 35-éve teljesít szolgálatot hiba nélkül. A kitalált feladatokat ellátták, leültünk és jóízűen elbeszélgettünk. 

Visszagondolva erre a kedves eseményre, nyugodtan kijelenthetem, megérdemeltem. Én magam is úgy éltem, hogy a szolgálatból „ellopott" órákban adtam segítséget másoknak.

 

Létezik-e, egyáltalán létezhet-e ma ilyen? Szabad-e munkaidő alatt energiát fektetni az előírt feladatok közé nem sorolható, de másoknak örömet adó apró munkákba? Mindig is elgondolkodtatott azon dolgozók helyzete, akik gépek által diktált ritmusban élték meg a napjaikat, egyféle rabszolgaként. Mi tűzoltók szabadon lélegezhettünk. A tűz-és káreseteken túl persze volt még kötelező jócskán, de mindig jutott idő a működési területünkön és körletünkben elvégzendő, közérzetünket javító dolgokra. Ez utóbbiakban a leglényegesebb az volt, hogy egy-egy közösségnek, bajtársainknak örömet adjunk.          Így van ez ma is? 

Nyugállományba vonulásom napján ajándékba kaptam egy tűzoltó sisakkal díszített korsót. Rajta gondosan, kézzel írt sorok: „Örülök annak, hogy 32 éven át munkatársak voltunk! Nagyra becsüllek emberségedért, ügyszeretedért. Sajnos kiveszőben van az olyan tűzoltó ember, mint amilyen Te vagy." 

 

Azon a napon több ajándékot is kaptam, kisebbet és nagyobbat, hivatalosat és barátit. Egy percig nem kerestem a legszebbet, legjobbat, legnagyobbat. Ez a korsó volt az, talán.

Felvetődött kérdésként bennem, ezt is megérdemeltem? Eszembe juttatta az egykori permetezést és csengőt. Igen, joggal vehettem át a korsót. Nem hibátlanul, úgy nem is lehet, de  tisztességgel és szeretettel szolgáltam a tűzoltókat és a tűz elleni védekezés közös ügyét.

Mennyire sikerült ez nekem? Ma már senkinek, legfőképp nekem nem dolgom ezt megítélni. 

Sportok Múzeuma

 

 

 

A televízió sportos csatornáit azért még nézegetem. Így vehettem részt a Puskás Ferenc nevét viselő múzeum avatóünnepségén. A jeles vendégek mellett meghívottak töltötték be a közönség ünneplő sorait. Nem hiányoztak a rendezvényről még a jól kiképzett biztonsági őrök sem. 

Nincs és nem is lehet semmi kifogásom az ellen, hogy az egykoron magas színvonalon űzött labdarúgásunk tárgyi emlékeit összegyűjtik és megmutatják az embereknek. Büszkék lehetünk azonban az olimpiákon és földrészeket érintő megmérettetéseken szereplő azon sportolóinkra is, akik folyamatosan érmekkel a tarsolyukban érkeznek haza, akik jó példával elől járva nevelik és képzik a fiatalokat.  Jóllehet ők nem a labdát kergetik a zöld gyepen. Egy pást, egy ring, egy medence, vagy éppen egy atlétikai stadion nagyon sokszor beszélhetne róluk. 

Akkor ők miért nem kapnak egy-egy múzeumot?

Amikor nagy szeretettel és akarással összegyűjtöttük városunk tűzoltósága történelmének dokumentumait és emléktárgyait, mi is arra gondoltunk, múzeumot építettünk, ahol megmutathatjuk a látogatóknak a múltunkat és jelenünket egyaránt.

Megmosolyogtak bennünket, így aztán az Unióhoz való csatlakozás napján csak egy „Emlékszobával" lehettünk gazdagabbak.

Ha elolvasom a múzeum jelentésének meghatározását, a mi két egybe nyitott irodánkba elhelyezett tárgyak inkább megfelelnek a definíciónak, mint Puskás Öcsi tágas környezetben kiállított emlékei, hagyatéka. Mielőtt ezért a kijelentésemért bárki is a fejemre koppintana, kijelentem, hogy semmi kifogásom nincsen egy világklasszis labdarúgó életének bemutatásával szemben. Szerettem azt a focit.

Azon a novemberi napon megállt a munka és mindenki feszülten hallgatta egyetlen rádión a mérkőzés közvetítését. Suttyó gyerekként még nem, de később többször is végig szurkoltam a mérkőzést. Senki nem gondolt arra, hogy három évvel később ennek az óriás csapatnak a többsége -különböző okok miatt- hűtlen lesz hazájához, máshol kergeti a labdát.

Mégis úgy vélem, hogy nem a labdarúgásnak, hanem a magyar sport egészének illett volna múzeumot kialakítani, amelyben jól elférhetett volna a 3:6-os győzelmünk, sőt a ma még bujdosó eb. ezüstünk is. Eltúlzottnak tartom a focival való törődést. Stadionok, fűtött és műfüves pályák építése itthon és külföldön egyaránt. A magyar játékosok megbecsülése és hazai vizeken tartása helyett külföldi játékosok  leigazolása irreálisan magas, adózatlan pénzekkel.

Ma már tarkállik a naptár a valamiknek napjával. Legyen hát l953. november 26.-ára emlékezés a Magyar Labdarúgás Napja! Három év múlva lesz Puskás Ferenc születésének századik évfordulója, ne várjunk vele, ki tudja mi történhet addig- gondolkodhattak emígy a múzeumért szorgoskodók. 

 

A labdarúgó sport mennyiségi és minőségi változásait nyomon követhettük élőben és képernyőkön egyaránt. Megszűnt az a világ, amikor minden kis faluban gondozott pályákon mérhették össze tudásukat a fiatalok az ellenfeleikkel. A test nevelésének, a sport szeretetének, barátságok szövődésének helyszínei voltak ezek. Kikapcsolódást, hétvégi pihenést jelentett ez még a szurkolóknak is. Talán a társadalmi változásoknak köszönhető leginkább, hogy nagyon sok településnek megszűnt az önfenntartó ereje, hogy onnan a fiatalok a biztos megélhetés reményében útnak indultak. Ennek megálljt parancsolni az elmúlt 30-40 esztendőben senki nem tudott, talán nem is akart.

 

A focit illetően a helyzet pozitív irányú változása köszönhető az egykor igazolt, aktív labdarúgó miniszterelnökünknek. A kifogásom továbbra is csak a sportág privilegizált helyzete. Nemtetszésemet egy nemrég elszenvedett négy nullás vereséggel, vagy azzal erősítem meg, hogy kiszámíthatatlan számú mérkőzést kell ma játszani a válogatottunknak ahhoz, hogy hatszor betaláljanak az ellenél kapujába, mint ahogyan azt tették Puskásék 1953-ban, egyetlen mérkőzés alatt.

A múzeumot avató hosszasan olvasta avató  beszédét. Másképpen látja a helyzetet mint én. Véleménye szerint a labdarúgást az „átkos"-nak nevezett korszak ölte meg Magyarországon. Kortes beszéd volt ez a javából a közelgő választásokat illetően a fociért rajongók szemében.

A Magyar Labdarúgó-szövetség elnöke rövidebben, papír nélkül fejtette ki gondolatait. Mondataiban a másképpen is lehet gondolkodás mellett a fanyar humort felfedezni véltem.

 

Azért a sport csatornáit továbbra is nézegetem, ha egy jónak ígérkező kézilabda-labdarúgó mérkőzést ígérnek. Nem felejtem el akkor se bekapcsolni a készüléket, ha bármi más nagyszerű sporteseményt láthatok. Olyanokat, amelyek emlékei és tárgyi eszközei majdan megtöltenek egy sportos múzeumot.

Megemlékezés egy bányászról

 Kedves István! Örömmel olvasok egy ilyen meghívót! Hozzá is tettem három írásomat a bányászokról, a bányáról. Ugye nem baj? Az emlékmű avatásához szívből gratulálok! Jó szerencsét!

Persze hogy nem baj, sőt jó, mert van aki csak akadékoskodik. István. Jó szerencsét. (2018.aug.24.)

Ismertem Őt, korábban már személyesen is találkoztam vele, esetenként szót is válthattunk egymással. Mozgásom korlátozottságának köszönhető, hogy számos, számára jelentős eseményen nem jelentem meg. Ám a facebook segített, oldalainkon keresgettük egymást.

A budapesti család már Komlón született gyermeke szőlész-borásznak tanul Villányban. Szakmáját rövid ideig gyakorolja, mert a családalapításhoz szükséges lakást és jól fizető munkát az óriás léptekkel fejlődő bányaváros biztosítja.

„ Az első naptól kezdve szerettem, jó emberek voltak, segítettünk egymásnak. Sokkal jobb volt akkor közösségben lenni. Csodálatos emberi kapcsolatok alakultak, ha egy értelmileg visszamaradott jött a bányába, mellé is odaállt mindenki, és boldog ember lehetett.

Csillésként kezdtem, aztán vájár-szakvezető-csapatvezető. Elfogadtak az emberek, jó szakemberektől tanultam, én is tovább tudtam adni a szakmát. A mai napig ha összetalálkozunk, megöleljük egymást."

Zobák Bánya egykori csapatvezető vájárának, a „ kiváló bányásznak", fotósnak, több civil szervezet aktív tagjának a szavait idéztem. Ez az ember, aki felsőfokú pozitív jelzőkkel beszélt a „fekete gyémántról" és azt a felszínre juttató emberekről, mégis úgy döntött, hogy négyezer műszakkal a háta mögött nyugállományba vonul. Ennek közvetlen oka az volt, hogy meggondolatlanul és gorombán szólt azokhoz a mélybe leszálló, magasabb beosztású emberekhez, akik a bánya mielőbbi bezárását elősegítve az anyázás hangulatáig és kifejezéséig juttatták el a csapatot. 

Fogta a cuccát és végleg kiszállt. A szeretett bányához egy egészen más úton mégis visszatért. 

November 12 a negyedszázados évfordulója annak, hogy Zobák tornyain az utolsó csille szenek meglátták a napvilágot. 

„Egy férfinak ez kihívás volt. Veszélyekkel teli, izgalmas, érdekes, változatos munka. Nem volt két egyforma műszak, és tudni kellett a bányásznak azzal az egy-két-három szerszámmal meg a tíz körmével mindent megoldani, a szereléstől kezdve a termelésig. Egy férfi erre büszke volt.

A politikai vezetés mellett mi vagyunk a hibásak azért, hogy nem álltunk ki elég keményen, hogy megmaradjon a városban legalább egy aknatorony, vagy mentőhíd. Lehet, hogy a nagy kapkodásban senki nem gondolt arra, hogy ebből érték lehetett volna."

 

Már jócskán benne élünk a rendszerváltozás éveiben, amikor Komló városa ezt a hatalmas pofont kapja. Megszűnik városunk megszületésének az oka. Azonnal felvetődik a kérdés, vajon túléli-e? Véleményem szerint ezzel nem igazán foglalkoztak a döntéseket meghozók. Durván bezárni, letarolni mindent, és kész! Így történt és a mégis megmaradó felszíni terület romokban hever.

Központi segítség érkezésének nyoma sincsen. Helyben meggyógyítani ekkora sebet nem lehet, csak foldozgatni. És a kisebb-nagyobb ragtapaszok rései között -boldogulásának lehetőségeit keresve- itt hagyott bennünket 7-8 ezer ember. Csak gyenge vigasz se lehet számunkra az, hogy másutt is hasonló gondokat teremtett akár a bányák bezárása, a munkahelyek megszűnése, az elszegényedés. A rendszerváltás nem jól sikerült. Kiszolgáltatott bérmunkások lettünk és erről hosszasan lehetne írni. A kedvező változás lehetőségét hozhatta volna önállóságunkat és életszínvonalunkat illetően Európa nagy közösségéhez való szorosabb tartozás. Nem sikerült. Tévúton jártak és járnak ma is politikusaink. Nem lesz egyszerű történelem könyvet írni erről a korszakról.

 

Elkalandoztam. Talán azért, mert megértetni akartam saját magammal István magatartását? Hogyan lehetett képes arra, hogy egyik percről a másikra kilépett imádott környezetéből, lemondott a barátaival való napi találkozásokról, elhagyta büszkeségének forrását? 

Egyszerű a válasz, nem hagyott abba semmit. Munkájában mindig a bányászok érdekeinek védelme található meg. A segítségre szoruló támogatásától a bányászati múlt értékeinek megőrzéséig. Sokoldalú tevékenységét megköszönhetjük. Ezt fejezte ki 2021-évben az önkormányzat elismerő oklevele is.

 

A facebookos oldalainkon meg-megemlékeztünk egy-egy évfordulónkról. A Zengő együttes dalait nagyon kedvelte, de egy alkalommal megleptem eredeti szakmáját is dicsérő sorokkal:

 

Dalolt egy este a bor lelke a palackban: „Hozzád beszélek, óh kitaszított barát, bíbor pecsét alól, börtönömhöz tapadtan küldöm feléd a fény s testvériség dalát! Tudom, mennyi erőd,, kínod és verítéked kell napban lángoló hegyoldalon ahhoz, hogy megszülessen és belém gyúljon a lélek; de ne félj, nem leszek se hálátlan, se rossz, mert a torkán leönt a nyűtt robotos, érzem, mily végtelen gyönyör számomra szédít el, jobb ott, jobb nekem ott, mint pincék hidegében: édes és puha sír az emberi kebel. Hallod a daloló vasárnapot? Lobogva táncol szívemben a remény és égbe visz! Dicsérj, ingujjban és rádőlve asztalodra, dicsérj, és nemsoká megdicsőülsz te is: izzásom asszonyod boldog szemébe árad, fiad arcán színem s erőm újra kinyit s olaj leszek a sors e gyönge harcosának, olaj, mely edzi az atléták izmait. Növényi csodaként zuhanok tebeléd is, szent mag, ambrózia, az Örök Kezeké, s nászunkból boldogan kisarjad a Poézis és mint ritka virág szökken Isten felé!" (Szabó Lőrinc fordítása, Baudelaire: A bor.  

Mondtam én neked, hogy egyszer majd írok rólad, nem felejtettem el. Remélem, hogy senki nem kifogásolja blogos bejegyzésem világgá kürtölését. Nagy kár, hogy ezek a soraid juttatták eszembe az ígéretemet:

 

„Ma éjjel 2-kor magával ragadott a halál. Minden erőmmel harcoltam az utolsó percig, de legyőzött. Most már fentről figyelek a családomra és minden barátomra. Amíg gondoltok rám veletek vagyok. A csillagok között találkozunk egyszer.

Most már szabad vagyok.,,,"

 

Jó szerencsét!

 

Egy húron pendülni?

Ma reggel deres hajával köszönt ránk az őszi reggel. A kelő nap bátortalan sugarai nem zavarták, bátran csipegette a fák ezerszínű koronáin az erőtlenül kapaszkodó leveleket. Csak libben a szellő és sorsukba beletörődve engedik el az őket felnevelő ágacskákat. Kopaszodik az erdő, felhúzza barnuló bundáját a föld. Fázósan húzza össze magát a liget elárvult padja.

Az üresen hagyott pad egyszer már megfogott, Tóth Árpád „Meddő órán" című versét juttatta eszembe. Kaptam is fejmosást ezért egy kedves barátomtól. „Nem csináltak semmi rosszat! Nagyon is lehet szeretni őket, bennük a lehetőség. Hisz hívogatnak, várakoznak csábítóan."... Úgy vélem, hogy annak idején ezt az „eligazítást" megértettem és el is fogadtam. 

És akkor itt van most egy új ősz és egy új fotó, amely alkotójától a „Nyugalom" címet kapta. Mellé helyeztem a régit a hozzá fűzött gondolataimmal együtt, és azok válaszra késztették a feladót: „Minden szavadért hálás vagyok. Minden megosztott gondolat jó a szívnek és léleknek. Igen, mostanában elegem van a világból, a folyvást tartó makacs és egyre hangosabb zűrzavarból. Néha olyan jó egyedül. Csöndben. Hallgatni és hallani a fák lehulló levelének lágy neszét...tudod, alig merem bevallani - sosem voltam ilyen - , de gyakran kapom magam azon, hogy idegesítenek az emberek. Alig fotózok embereket. Szinte soha. Elfáradtam. Most így egyszer. Visz persze a szívem, de keserű a döbbenet, hogy semmi nem örök. Barátok maradnak el, bombabiztosnak hitt hátországok dőlnek be észrevétlen és ha nem írsz, ha nem tárcsázol, nem lótsz és futsz a kapcsolataid után folyamat és vizslakitartással, senki nem teszi viszont és neked. Akkor nem is vagy. Vannak persze, jön pár telefon néha, hogy ez kéne, vagy arra lenne szükség, na de azonnal. Nem baj, ha éppen ágynak dőltél vagy közelharcban állsz a csipogó kasszákkal (hajrá önkiszolgáló kassza!). Semmi nem baj, csak azt az egyet kell elintézni, aztán már a hang is háttal áll. -Hát erre kell most a pad. Lehetőleg mindenkitől távol."

Semmi különbség a két pad között. Vagy mégis? Kísérletet tettem annak megfogalmazására és azt el is mondtam: Tiszta vagy és egyenes, ez a Te „bajod", nem vagy képes elvegyülni a sok megfertőzött ember között. Képzeletben mindketten ott ülünk a padon és megosztjuk egymással a gondolatainkat. Ismerjük meg jól a bennünket körülvevő világot, de csak módjával az internettel, televízióval,rádióval! Maradjon a birtokunkban a könyv, a zene és a csend.

A mi kis országunkban a hatalmat gyakorlóknak mindig is voltak leírt és íratlan elvárásai. Nemzetünk történetében még soha nem jutottunk el odáig, hogy szót kaphasson a dolgozó kisember, hogy az ő véleményének figyelembevételével szülessenek meg a szabályok. Negyven évet élhettem olyan népköztársaságban, ahol a fő szabályokat idegen nagy testvér alkotta meg. Mégis fejlődő és kiszámítható hazában éltünk. Ma köztársaság az államformánk. Akár meg is mosolyoghatjuk ezt, ha arra gondolunk, hogy ez az ókori eszme a zsarnokság feletti győzelmet jelképezi. A negyedik évtizede hazudjuk ezt. Elmaradt a kívánt fejlődés, mindennapjaink kiszámíthatatlanná váltak. Hogy miben nyilvánul ez meg, hosszú oldalakon keresztül sorolhatnám. Megteszik ezt helyettem mások, nap mint nap szajkózzák, mindhiába. 

Van ennél még nagyobb baj. Ketté szakították az országunkat. Nem a világ nagyhatalmai, nem a mi Európa Uniós közösségünk. Megtette és teszi ezt ma is a hatalmat gyakorlók csapata. Közös forintjainkat nem kímélve, felhasznál minden eszközt arra, hogy az emberek között kutya-macska barátság köttessék. „Ügyesen" csinálják, napirenden a marakodás. És aki teheti, kimarad belőle, élhetőbb világot keres idegenben.Mi lehet a megoldás? Nagyon egyszerű, de csak közös akarattal és erőfeszítéssel oldható meg. Kezet nyújtva, mosolyogva leülni egymás mellé a padokra, kibeszélni magunkból a jót és rosszat, egészen addig, amíg elérjük azt, hogy egy húron pendülünk.  

Azt a két padot, amiről írtam, a rendelkezésre bocsájtom bárkinek a békülés céljára. Csak az a bajom, hogy az általam felvázolt megvalósításban magam se hiszek. Sok-sok embernek újból kellene megszületni, csak a szépet és a jót megtanulni. 

Azt hittem ennyi, de meggondoltam magam. A fenti sorokat elküldtem a  „Nyugalom" fotósának. Válaszát ki nem hagyhatom:  „Minden gondolatom a tiéd. Ezzel együtt, mintha minden gondolatod az enyém is lenne...Hát hogy is van ez? Mi most éppen lógunk a dróton (pontosabban a neten), fizikailag épp némi távolságra egymástól, de ha valami jó van ebben az istenátka digitalizációban, hogy elérhetjük egymást bármikor. És meg is tesszük. Szóval pötyögtetjük a betűket, szövögetjük a szavakat, mert jó az együttérzés és együttlátás . Ugyanabban szocializálódtunk. Ugyanazt gondoljuk a világról, amit Zorán. Később csatolom a zenét is. Amikor meghallgatom ezt a számot, dacolva húzom össze a szám, és elszántan hiszem, hogy végre magához tér egyszer ez az ország. (Csak azért nem teszem hozzá, hogy ez a világ is, mert láttam már más országokat, s mindig friss híreim miatt is -kisebb fiam Ausztriában dolgozik, de erről egyszer később...-tudom, minden probléma ellenére lehet másként élni...). Félek, nem hamar. És nem kis áron. De addig is van vezérlő fonál, át a kerteken, át mindenen. Kispadokon ülve."

Zorán Palya Beával énekli a dalt. Meghallgattam, nem először.

Ne legyél fiatal, s ne úgy szép
Ahogy a címlapok szeretnék
Se kamerával, se szabad szemmel
Nem látszik benned és bennem az ember

Ölelj át, ha te is láttad
Milyen világnak fordítok hátat
Nem lehet más úr felettem
Csak a szerelem

Válaszát befejezésül Saint-Exupéry gondolatával fűszerezte: 

A világban, hol élethez oly közel az élet, hol virág már a szél ölén rálel a virágra, egy hattyú minden hattyúnak ismerőse - egyedül az ember építi egyre magányát.

Önkéntesség

Minden embernek van sok-sok kötelező tennivalója az élete során. Azt azonban egyikünk se mondhatja el, hogy csak felhőtlen örömet adók ezek. Bizony jócskán akadnak közöttük olyanok, amelyek borongós hangulatunk okozói. Éppen ezért a külső forrásokon kívül bensőnkben is folyamatosan keresnünk kell a színes, jókedvre derítőket. Csak így van esélyünk a kiegyensúlyozott napokra, évekre.

Éljünk nyitottan más emberek és számunkra fontos ügyek iránt. Ez egy életforma, az önkéntesség.

Az egyik szakmámhoz kötődő emlékek villannak fel bennem, az önkéntes tűzoltóságokról. Harminc év alatt volt alkalmam megismerni a pécsi - és komlói járás önkéntes tűzoltó egyesületeinek életét, a sok felnőttet és fiatalt, a szertáraikban bevetésre váró, többségükben elavult eszközöket. Minden kölcsönös erőfeszítés ellenére egy hanyatló szakasznak lehettem tanúja. Ezért is nagy örömmel hallgatom azokat a híreket, amelyek az önkéntes mozgalom erősödését hordozzák magukban. 

Az otthont adó falucskám már nagyon régen elveszítette önállóságát. Megette Őt a nagyváros. Talán a függetlenségének hiánya eredményezte -a fiatalságot korábban jól összetartó- önkéntes tűzoltóságának elvesztését. Hozzájárulhatott ehhez az is, hogy a néhány kilométerre szolgáló hivatásosok megnyugtatóan látták el feladatukat. Hasonló utat járt be a szomszéd falu is, csakhogy ők vissza szerezték az önállóságukat.

 

Nemrég értesültem arról, hogy Mánfán megalakult a MÖTE Mánfa Önkéntes Tűzoltó Egyesület. Vajon mi lehetett ennek a kiváltó oka? A hivatásosak távolsága nem jöhet számításba, az itt is csak néhány kilométer. Valaki elmondhatta nekik, hogy az egyesületi élet lehetőséget biztosít a tűzoltás- és kárelhárításon kívül nagyon sok hasznos és örömet adó tennivaló kiválasztására és elvégzésére is. Ez év májusában már szakmai továbbképzésen vehettek részt azok az önkéntes tűzoltók akik korábban alaptanfolyamon szerezték meg a jogosítványt technikai eszközeik „éles" használatára. Ezek közül ma egy gépjárműfecskendő várat magára, hogy a szertárkapu elé gurulhasson.

Leginkább a facebookon követem őket. Bejegyzéseikkel engem -öreg hivatásos tűzoltót- elkápráztatnak. Hosszúhetényi bajtársakkal együtt szakmai napon vesznek részt Budapesten. Jótékonysági bált rendeznek másokkal karöltve, beteg kisfiú gyógyulását segítve. Tavasszal az ifjúság képzése töltötte ki szabadidejüket. A nyáron -lakósságot is bevonva- elsősegély alaptanfolyamon sajátították el a  „bajbajutottak" gyógyításának módjait. Születésnapi program a Mecseki Kisvasúton. Akadály-pálya építése, tűzoltó-totó kitöltése a Felső szilvási általános iskolásoknál. Részvétel jótékonysági futóversenyen.

 

A világ legtermészetesebb dolgaként az árvízvédelemből is kivették részüket. Szeptemberben Dunaszekcsőn segítették sokad-magukkal a gátak megerősítését. Ezt példaértékű együttműködésnek minősítette és  „Díszoklevéllel" ismerte el megyénk katasztrófavédelmi igazgatósága. Az egyesület történetében ezt így rögzítik:  „ A mai világban nagyon fontos, hogy összefogjunk a jó ügy érdekében és a bajban segítsünk egymáson, úgy gondolom ez ma maradéktalanul megtörtént és mindenki, aki részt vett a védekezésben sikerrel vette ezt az akadályt."  

 

Befejezésül azt kívánom az egyesület tagjainak, hogy munkájuk legyen mindig ilyen tartalmas, mutathassák a jó példát másoknak, erre nevelhessék a környezetükben élőket. Legyenek büszkék arra, amit ilyen elhivatottságból tesznek. Elárulom -ha ennek nincs is jelentősége-, hogy én is büszke vagyok magukra. Ha tehetném, elismerésben részesíteném e nagyszerű csapatot, de megteszik ezt helyettem  Mánfa lakói, a legkisebbektől...        

Hivatali tréfa?

Egykor a felnőtté válást is szimbolizálta az az esemény, amikor egy fiatal kezébe először adták a személyi igazolványát. Még sláger is született e jeles eseményről, büszkén hirdetve a tizennyolc esztendőt. Az utolsó kemény borítású füzetecském -hosszabbításokkal és fényképekkel tarkítva- évtizedeken keresztül alkalmas volt feladatának ellátására. 1920 július 1-én újat kaptam a régi érvényességi idejének lejárta miatt. Ennek már a neve is más: személyazonossági igazolványnak hívják. Nincs lapozgatás, egy picurka kemény lap az egész, amelynek két oldalán  minden -mások által fontosnak megítélt- adatom szerepel. Díszíti az egészet egy -a helyszínen készített- arckép felvétel. Meg is voltam elégedve annak minőségével, hisz hetven éven túl tudok már annyit, hogy a szalmából nem lehet várat építeni. Milyen anyagok az összetevői ennek a dokumentumnak, fogalmam sincs arról. Mindenesetre tartósnak tűnik.

Kell is, hogy az legyen, mert engem  szolgál egészen 2080. január 1-ig! Micsoda optimizmus ez a hivatal részéről! Meg is kérdeztem az ügyintéző hölgytől, hogy teljesít-e még szolgálatot, ha a csere ügyében ismét erre járok? Nem felelt, kedvesen mosolygott. Szeméből nem a kérdésem butaságát, inkább az abban rejlő humor befogadását olvashattam ki. 

132 év lesz már a hátam mögött, amikor karácsony és újév között elcsoszogok -ha tudok- a kormány hivatalába személyazonossági igazolványom cseréje érdekében. Vajon készülhet rólam  még egy jó kép? Mennyi időre adják meg az új dokumentumot? Mi lesz, ha az ujjbegyeim kopása miatt nem tudnak ujjlenyomatot rögzíteni a készítendő okmányon? Leszek-e akkor egy jó svádájú valaki, aki ezeket a kérdéseket felteszi?

 

Elszomorított az új igazolványom érvényességének rögzített időpontja. Egyszerűen komolytalannak tartom, tréfának se jó. Ennek igazolására elmondom, hogy az egyik ismerősömnek 110-éves korában kell már az új okmányát igényelni, pedig ő idősebb nálam és közel egy időben kaptuk az újakat. Minden bizonnyal a számítógép és annak programja ilyen oktondi. Vagy azt ma még józanul gondolkodni kevésbé képes emberek készítik?   Megértem, hogy egy ilyen ügyben nem akarnak már látni, de ez így akkor is helytelen. A legegyszerűbb megoldás az lehetne, hogy a hetven felettieknek végleges, érvényességi időt nem tartalmazó papírt nyomnának a kezükbe. Kizárt dolog, hogy emiatt bárki is ágálna.

 

 

Violin Concerto e-dúrban?

Alkotó korszakának végén komponálta a formai újításokkal teli, csillogó felszínű, mégis egyszerű tematikájú művét, az e-moll hegedűversenyt. Talán Cecile Charlotte Sophie az öt gyermekkel együtt jelentett számára akkora örömet? Mert a hangszerből, a hegedű húrjaival kicsalogatott dallamok nekem erről is árulkodnak. Felix Mendelssohn Bartholdy Violin Concertojának hallgatása számomra a gondtalan kikapcsolódást és a lelkem nyugalmát jelenti. A sok és naponta feleslegesen rám szórt hírek és álhírek miatt mostanában gyakrabban is keresem a zene közelségét.

Amikor a számítógép előtt ülök, a megszokásból bekapcsolt televízió képernyőjére nem pazarlom a pillantásaimat és a hangjainak tartalma se jut el az agyamig. Ennek nem az az oka, hogy a hallásom már nem a régi, hanem inkább az érdektelenség. Most mégis elnémítottam, szóljon az opus 64-es.

Nem ismerem, nem tudom ki ez a fiatalember, aki szólistaként azonnal belép. Öt percnyi játéka után reklám szakítja félbe és ez a hátralévő időben még háromszor megismétlődik. Rendesen fel is idegesítettem ezen magamat, kerestem hát egy újat. Szép, szőke hölgy emeli fel a vonót, Miriam Magdalena Hanikovának hívják. Peregnek a percek és megjelenik egy Tesco hirdetés a legolcsóbb fogyasztói árakról. Most már azért is végig hallgatom! És nem kellett „csalódnom". Magyarország miniszterelnöke kibicként szakítja félbe a művésznőt és tart az Áradó Duna partján egy tájékoztatót a mobilgátakról. Kitartottam, „ érdemes" volt, mert a hangverseny közönségének elismerő tapsa előtt még tájékoztatást kaptam a száraz bőr legújabb ápolási lehetőségeiről.  

A TV-ben a műsorvezető udvariasan félbeszakítja beszélgető partnerét, vagy elköszön tőle, mert most reklámnak kell következnie. Legyen bármilyen film, azt többször is megszakítja valaminek ajánlása. Előtte felhívják a figyelmet arra, hogy a 12 év alatti gyerekek számára ártalmas lehet a hirdetés tartalma. Mit tehet ilyenkor egy szülő? Letakarja a gyerek buksiját és betömi a fülét? Esetleg kizavarja a szobából? Netán lekapcsolja a készüléket, vagy más állomást keres? Ez utóbbi általában nem jó megoldás, mert ott is ugyanazt látja. A reklámok hatékonyságát illetően érthető ez a megoldás, de igencsak tisztességtelen. Kíváncsi lehetek-e a kérdéskör körüli pénzmozgásokra? Igen, de szent meggyőződésem, hogy őszinte válaszokat nem kapnék azokra. És az végképpen senkit nem zavar, hogy a reklámokkal félrevezetett, becsapott, ostobának vélt emberek gyakran kapnak bóvlit a bevásárló kosarukba? 

Sokan nem fogadják el a termékek hirdetésének és ajánlásának ilyetén formáját. Legtöbben már ügyesen védekeznek is ellene. Az adások „kényszerszünetében"  a mobil telefonjukba bújnak, lemosogatják azt a néhány piszkos edényt, megfürdik az ügyesebbje, vagy elvégzi dolgát az illemhelyen. Egyikük sem lehet végleges megoldás. A tisztesség azt kívánná, hogy semmi műsort ne szakítsanak meg reklámokkal. Mondják el azokat önállóan, előre meghatározott időpontokban. Aki akarja az nézi és meghallgatja. A sok reklám helyett ajánljunk olyan termékeket -a betevő falatoktól a legrangosabb színházi előadásig- amelyekre a szomszéd hívja fel a figyelmünket, hogy megvegyem, megtekintsem.

Nem tudom kiverni a fejemből a mobilgátakat. Ki lehetett az a faragatlan fajankó, aki a miniszterelnök néhány mondatával egy zeneművet tör ketté, megsértve ezzel annak hallgatóját, de előadóit is. Hogy merészel valaki így viselkedni? Lehet, hogy elnökünk a hibás? Akkor gyorsan építtessen mobilgátakat a Karmelita elé, nehogy a hülyeség beléphessen oda, vagy kilépjen onnan.

A reklámok pedig költözzenek a Parlament épületébe. Igaz, hogy annak idején nem ilyen céllal húzták fel a falait. Javaslom ezt már azért is kínomban, mert már csupa önreklám az egész, mert az ötletemet nem valósították meg. Nem hangzik el minden ülés előtt a fegyelemre, rendre, a haza szeretetére tanító Szózat.

Mendelssohn e-moll hegedűversenyéről találok azért még be nem piszkított felvételeket, leginkább a nagyoktól. A régi bakelit lemezen megőrzött hangjaira mégis nagyon vigyázok, ki tudja mi történhet még?  Még csak annyit, hogy a bejegyzésem címével eszem ágába se jutott megbántani Bachot, az e-dúr hegedűversenye fantasztikus!       

Kívánj a szónak nyílt utat

Önmagában már az is egy ünnep, ha egy fedél alatt tölt el a család bármennyi időt is.

                             A nap korán rágyújtott, kíméletlenül szórta ránk a sugarait. A bejárati ajtót csak a legszükségesebb esetekre nyitottuk  ki, igyekeztünk megőrizni az éjszaka lehűtött levegőjét. Tíz óra körül teljes a létszám, mindenki teszi a dolgát, én vagyok csak az, aki szemlélője az eseményeknek. Az étkezőben és a konyhában szorgoskodók a kintről érkező ebéd kiegészítésével, a tálalással foglalkoznak. Az unokák -gyakran mind a heten- a nagyszobát töltik meg jókora zsivajjal. Felügyelni nem kell őket, mégis be-beülök hozzájuk örömet lopkodni. Néha felerősödik a hangzavar, aztán elcsitulnak. Ritkán fordul elő közöttük civakodás, magatartásuk az egymás iránt érzett, feltétel nélküli szeretetet sugározza. 

Gábor az előszoba fehér ajtóit díszíti fel. A felragasztott képek, rajzok, gyerekek festményei, versek és szövegek arról árulkodnak, hogy a házigazdák ötven évvel ezelőtt kötöttek házasságot. Jó alkalom volt ez a nap arra is, hogy a jelenlevők az édesanyát, anyóst, nagymamát a születésnapja alkalmából köszöntsék. 

Elnéztem a díszítés elemeit és elérzékenyültem. Nem a közösen ültetni tervezett díszfa, hanem a menyasszony mosolya volt az, ami feladatot meghatározó. Megismerhettem a különböző évek lakodalmainak nevét. Nem tudtam, hogy van fa-zöld-bőr-pamutlakodalom, nem tartottuk meg igazán a Rózsa-Porcelán-Gyöngy-Rubinlakodalmakat se. Szülessen nekem most ezért hiányérzetem?

 

 A lapokról szeretnék csak néhány sort idézni, olyan könnyeket előcsalogatókat:

 

 „Zötyögtette a szívem, de most szeretem az utat, mely hozzád vezetett" Csukás István

 

 „S ha érzed, hogy az íze keserű-. azért csak idd, nincs édesebb nedű." József Attila

 

 „Orcádra fessed rózsaszínnel, bújtasd mosolygós csigaházba," Károlyi Ami

 

 „Kívánj a szónak nyílt utat, és a dalnak tiszta hangokat" Köves Miklós, Horváth Attila, Som Lajos,         Piramis együttes: Ajándék.

Mindegyik felragasztott papírkának üzenete van. Kiválasztásukban nagy fiamnak rutinja van, nem először csinál ilyet. Asztalhoz ülünk és megebédelünk.Senki ne gondolja, hogy ezzel kész, jöhet a hatalmas torta megszegése, amit Tibor még tagnap hozott a megszokott helyről.

Jöhet egy kis ejtőzés. A beépített szekrénynél a képek alatt ülünk egy -a kinti hőségtől mentett- kerti padocskán. A jubiláns házaspár egy-egy csomag cetlit kap. A kemény fehér papírkákon kérdések olvashatók a válaszra kíváncsiak nevének megjelölésével. Kétszer tizenháromra kellett felelnünk, volt azok között „húzós" is. Mosolyogva megoldottuk és ugyanazt kaptuk vissza a kérdezőktől. 

A nagyszobában vagyunk, mind egy rakáson. Mendelssohn, Szentivánéji álom- Nászindulójának dallama csendül fel. Fegyelmezetten végig hallgatjuk. Ezután Gyurkovics Mária énekel. Schubert Ave Maria most is megtölti a szívemet, ahogyan akkor tette, 50 évvel ezelőtt. 

Dalszöveget kapunk a kezünkbe és máris énekelhetjük közösen:  „...Csak arról énekelek, amit igaznak hiszek, s csak akkor szól neked, ha te is úgy hiszed."...

Bálint tüsténkedett a televízió képernyője körül, újra láthattuk a házasságkötésünk néhány mozzanatát, majd azt követő évek kockáit a cseperedő gyermekeinkkel.

Gábor a családjával József Attilát szaval.  „Ökölnyi nagy rubinkövet adok,..." 

Az étkező asztalon nemes rendetlenségben papírok, színesek, ecsetek és festékek sokasága alkotó munkára csábítja az ünneplőket. Az asztal közepén állványra helyezve várja az érkezőt a festővászon. Csend van, a „ művészek" papírra vetítik a gondolataikat. A vászonhoz -egymást felváltva-mindenki leül, ecsetet fog és alkot. Ez már hagyomány. A kép már a teraszt teszi otthonosabbá.

Az egymást követő események, a sok-sok ajándék színessé varázsolták az egész napot. Legszebb mégis az együtt, örömmel eltöltött idő volt.

  

Közös gondolkodás, tenni akarás

Az 1970-es években a tűzmegelőzési feladataim évente többször is lehetővé tették, hogy megcsodáljam Hosszúhetényt és környezetét. Ez a település ma is egyik gyöngyszeme Baranyának, a Keleti-Mecseknek. Leggyakrabban a falu elején parkoltam le az önkéntes tűzoltók szertáránál. A Tündér lépcső csobogó vízéhez, a Zengő-kilátóhoz feladat nem szólított, örülhettem annak, hogy  Püspökszentlászló kastélyát láthattam. Megismerkedtem néhány emberrel akik nagyon sokat tettek azért, hogy ez a néhány-ezres közösség jól érezhesse magát ott a Hármashegy lábainál. Tájházak, kiállítások és egyéb színes programok teszik változatossá és érdekessé az életüket. Büszkélkedhetnek azzal is, hogy Bea -országot is bejáró- akvarelljei szintén az övék.

Amikor a 6-os főútról balra kanyarodva ráhajtottam a falu felé vezető útra, mindig megfogott a két oldalt díszítő cseresznyefák sora. Minden évszakban volt azokon látnivaló  Persze, hogy tavasszal a hófehér virágok milliárdjait felöltve voltak azok a legszebbek. A zöld koszorúban a piros szemek a korai nyarat üdvözölték. Kár, hogy a megérett gyümölcsök itt-ott emberi "segítséggel", ágastól pottyantak le a földre. Az ősz tobzódik a színekkel. A lombkoronák tarkasága a szépség mellett az elmúlást is eszébe juttatja az arra utazónak, aki jó ha vigyáz, amikor volánt tart a kezében. A télre levetkőző fák megmutatják sebeiket, erőt gyűjtő pihenőre térnek, így várják az új tavaszt.

Gyorsan elfutnak az évtizedek és cseresznye sorok büszke fái elkopnak, elfáradnak, megöregszenek. Az érkező tavaszokkal egyre több jelzi, hogy gyökerei már nem képesek éltető erővel ellátni a koronát. Sorra kiszáradnak és csúffá teszik a hazavezető utat. Látják ezt a falu felelős vezetői de az ott lakó emberek is. Összefognak hát és ennek a vége a cseresznyefasor teljes újjászületése. 

Tizenhárom évvel ezelőtt háromszáznyian -szülők, gyermekek, nagyszülők és unokák- láttak munkához. Nemcsak elültették a fákat, de azoknak neveket is adtak, sőt, többet örökbe is fogadtak. Ha tavaszonként újra a hófehér ruhákat látják, kedves emlékként juthat eszükbe az a vidámsággal eltöltött dolgos nap.

 

Gabó a faluban él, vállalkozó. Nagy érdemei vannak mindannak a megvalósulásában, amiről én e rövidke írásomban szót ejtek. Amikor egy interjúban Őt megkérdezték, rámutatott a faültetésben résztvevő, minden korosztályt megörökítő csoportképre és röviden így fogalmazott: A közös gondolkodást, a közös tenni akarást és az egymásra figyelést látom. 

Tiszta szívemből sajnálom, hogy Gabó számára lehetetlenné vált egy lombok alatti séta. Hiszek abban, hogy a közösség szeretete enyhíti e hiány szülte fájdalmát. Ezért is küldök neki a Mecsek túlsó oldaláról egy interneten talált fotót.

 

Buddha rácsai előtt

2005 májusában, néhány hónappal a nyugállományba vonulásom előtt két fiatalember váratlanul nyitotta rám az iroda ajtaját. Udvarias bemutatkozás után közölték a jövetelük célját. Tanúként hallgatnának meg egy ügyben. Bűnügyi nyomozók voltak, nem a helyiek közül. Írógépet kértek és kaptak, majd szép sorjában tették fel a kérdéseiket. Azokat megismerve nem lehetett előttem egy pillanatilag se kétséges, hogy én vagyok a feljelentett személy. A sokadik kíváncsiskodó mondat után, jóval a jegyzőkönyv aláírása előtt ragaszkodtam ahhoz, hogy a feltett kérdéseikhez olyan kiegészítő mondatokat fogalmazhassak meg, amelyek a véleményem kinyilvánítása mellett egyértelműbbé tehették a válaszaimat. Jól láttam rajtuk a nemtetszést, de tudomásul vették, hogy mégis csak egy rendvédelmi szerv alezredese vagyok, talán nem illik kötekedni velem. A hosszúra sikeredett írást kézjegyünkkel elláttuk, a fiúk szedelőzködtek. Kinyitottam előttük a lepecsételt páncél szekrényt és rámutattam egy becsomagolt, soha nem használt eszközre. Mosolyogva távoztak a laktanyából.

Amikor a jegyzőkönyv egy példányát a kezembe nyomták, láthatták rajtam a kérdőjeleket. A sajátom, azt csinálok vele, amit csak akarok és a kezükben volt már a kilincs. A nullás számon iktatott ügyiratra ráírtam, hogy a parancsnoknál van és betettem a szekrényembe, a lakattal és pecséttel őrizendők közé. Ma itthon van nálam. Abban a kötetben találtam neki helyet, amelyben a tűzoltói pályafutásom történéseit bemutató iratokat őrzöm. Szándékomban áll ezt a vastag borítós "könyvet" majd a tűzoltóság emlékszobájába elhelyezni, amennyiben azt igénylik.
A vezető beosztású emberekkel szemben támasztott elvárásokat és követelményeket mindig jól ismertem. Nem feltétlenül értettem mindegyikkel egyet, de szentségként tiszteltem a tulajdont, még inkább, ha az nem az enyém volt. Láttam másutt munkatársakat másképpen viselkedni, meg is volt róluk a véleményem. A szolgálati évtizedek alatt azért előfordultak olyan esetek, amikor a tűzoltóság valamelyik eszközét saját gondjaim megoldására vettem igénybe, de mindig meg volt a mások által is elfogadható miért és legfőképpen az engedély.

Egy ideig vártam valami-féle levelet, ám a postás nem kopogtatott be vele az ajtómon. Majd húsz éve ennek már. Az engem érintő feljelentésből nem lett semmi. Most is csak azért jutott az eszembe, mert lapozgatás közben a szemem elé került. Vajon mit érezhetett az az ember, aki kísérletet tett arra, hogy engem a vádlottak padjára ültessen? Vajon mi késztette őt ilyen galád magatartásra? Örömmel segítettem a lehetőségeim kihasználásával a legjobb tudásom szerint bárkinek. Rosszallásomat kifejező terhet én csak akkor akasztottam valaki nyakába, ha az illető azt bizonyíthatóan kiérdemelte. Volt ilyen, több is, mégis elenyészően kevés. Ha közülük került ki az ügyet elindító levél írója, én itt és most üzenem neki, nincs bennem harag, de van megbocsátás.

Sérthetetlenség

A mentelmi jogok szülőágyai lehetnek a társadalom elfogadott rendjétől eltérő, helytelen magatartások. Talán azok is. Kialakítanak egy olyan, kényszerűségből elfogadott alá-fölérendeltségi viszonyt, amely el nem fogadható különbséget tesz ember és ember között. Nem lenne akkor sokkal egyszerűbb, okosabb és szebb megoldás mindenféle mentelmi jog megszüntetése és a boldogulás feltételeinek emberhez igazodó megteremtése? 

A parlamenti képviselők közül többen is -házon belül és kívül egyaránt- néha emberhez méltatlan módon viselkednek.  Nem szégyellik magukat akkor sem, ha ország s világ előtt gyalázzák egymást, alpári kifejezéseket vagdosnak megválasztott társuk fejéhez. Mindezt azért teszik, mert nem egy patkóban foglalnak helyet. És nincs kivétel, megteszi ezt alig rejtett rosszindulattal akármelyikük.Az ellenzéki képviselőknek azért ügyelniük kell a cifra szavak használatával, mert fejükre ókor-ókor felülről lesújt a bárd milliós nagyságú büntetések kiszabásával. Mi tagadás, az igazságos Mátyás király gyevi bírója fegyelmez onnan fentről. 

Hogyan is működhet így ez a rendszer, ha lényegesen komolyabb ügyekben "honatyáink" mindegyikét mentelmi jog illeti meg? Bele-beleolvasgattam a kérdés törvényi szabályozásába. Ahogyan a kicsi gyermekét óvja édesanya a fújó széltől, úgy vigyázza a törvény a fontosnak kikiáltott embereket. Meglepődtem azon az óriási számon -különböző szervezetek és azokban dolgozók- akiknek felelősségre vonása engedély megadásához kötött.

Ha én sokak előtt köpnék egy nagyot valamelyik választási plakátra, gyorsan az ítéletet kimondó bíró előtt találhatnám magam. Viszont ha ő tenné meg ugyanezt, a mentelmi jogát fel kellene függeszteni. Sok társával együtt miért érezheti magát jelentősebbnek a millióknál. Hát azért, mert a hatalom így védi meg önmagát. Ennek az egésznek fordítva kellene működnie, mert hiszen én vagyok a nép, a hatalom, a védőburkolatba öltöztetett sok ezer pedig mind az én szolgám. Legalább ezt hirdetik kaján mosollyal, de egészen másképpen cselekszenek. Jól példázza ezt a parlamenti képviselők juttatásának sokasága. Soha meg nem tett ezer kilométerek kifizetése, olcsó albérlet és ebéd, magas bérek. Akkor megy be a munkahelyére amikor akar, vagy ha megparancsolták, vagy be se megy soha, ha az ellenzéki-rendkívüli. 

 

Sok mindenben különbözik a mi parlamentünk munkája az európai országokéhoz viszonyítva. Máshol is vannak gondok, de emberként beszélnek egymással. Teszik ezt még akkor is, ha a nézeteltérések ökölharccal fejeződnek be. Mert valahol ez is az őszinteség megnyilvánulása. Nálunk az igazság elkendőzése és a másokra való visszamutogatás sokkal fontosabbnak tűnik, mint egy adott kérdésre adandó, elfogadható válasz. 

Sok minden előnyünkre változhatna meg, ha úttörő módon kirekesztenénk a parlamentbe jutás lehetőségéből a pártokat. A választáskor az emberek csak a számukat határozzák meg, a személyeket nem igazán ismerhetik. Juttatásait nem a pártkassza, a kisember adóforintjai biztosítják. Számon tudja kérni az egyszerű melós ember a pártkatonák közös ügyekért folytatott munkáját? 

 

A 2006.évi LXXXII. törvény sorait olvasva tapasztalható az, hogy a mentelmi jog szabályozottságának óriási a jogszabályi irodalma. Büntetésnek értékelném, ha mindazt elolvasni köteleznének. Elég róla csak annyit tudni, hogy az immunitas, törvényben szabályozott sérthetetlenség. Ennek a sérthetetlenségnek a fátylát rántotta le nemrég a pápa az egyik papjáról. Nem irigylem a katolikus egyház vezetőjét, akinek kezeit gúzsba köti Vatikán óriási tőkéje. Mégis sikerült neki átadni egy bűnös papot az igazságszolgáltatásnak. Szerette volna még azt is elérni, hogy papjai ne kérjenek pénzt semmilyen formában se a szentségekért, de ez már nem jött neki össze.

Az emberek problémáinak megoldására gyakran ad kipróbált és bevált ötletet a bennünket körülölelő természet. Az állatok királya olyan rendet teremt a szavannában, hogy ott a selejtek kivételével minden család megtalálja a boldogulásának útját. Nincs is akkor más dolog, csak a harácsoló, másoknak kárt okozó hazug embereket kell félre tenni, nem pedig a megkülönböztető törvények alkotásán „fáradozni".  

Befejezésül Móra Ferencet idézem: „A gyevi bíró pedig nyekkent egyet, mint a megszúrt duda, betakarta magát a fülével, s világéletében ki nem bújt többet alóla."

 

Fáradhatatlanul jár körbe a mutató

Amikor egy ember szóba elegyedik egy másik emberrel, annak mindig van oka és előzménye. Fontos tárgyalásokra felkészülünk és jól meggondoljuk, hogy a szavaink közül mikor, melyiket, milyen módon engedjük szabadon kiröppenni a szánkból. Mikor, miért és hogyan szóljunk másokhoz akkor, ha csak beszélgetni akarunk valakivel előzetes tervezgetés és felkészülés nélkül? A kérdésre nem is keresem a választ, mert felnőtté váláskor az már mindenkiben benne van jól, vagy kevésbé jól megtanulva, elsajátítva. Mégis előfordulhat, hogy a legegyszerűbb gondolatokat is megkísérled aranykeretes mondatokba foglalni, mert a címzettnek az megjár. Egyszerű örömszerzés ez mindenféle képmutatás nélkül.

   Van egy ismerősöm, akivel mindössze háromszor találkoztam. Mégis sok mindent tudok róla, mert bátran mesélt magáról és gyakran, szeretettel beszéltek róla a testvérei. Ő a legidősebb, aki a szüleitől már nagyon régen, de férjétől és testvéreitől is végleg elbúcsúzott. Baranya egyik községében él, családi házában egyedül. Nem műveli már a szeretett kertjét, mert nem tudja, de önmagát a környezetének segítségével még ellátja.  

Nem volt ott az öccse temetésén, akitől az én általam leírt gondolatokkal vettek búcsút.  Úgy véltem, hogy jól fog esni neki, ha kifejezem részvétemet, hát felhívtam. 25-30 percig illesztettük füleinkhez a készüléket és a rövid részvétnyilvánítás után én csak hallgattam. Minden szavakba öntött gondolata a szeretetből született és nekem szólt. Áldottam az eszemet, hogy megkerestem Mariskát. Nem a hízelgő szavai, hanem a nagy öröm miatt, amit a hívásom adott neki.

 

   Révfülöpön született, családjával együtt Gyűdre költözött. Sokat mesélt lánykoráról, A Sarlós Boldogasszonynak szentelt gyönyörű kegytemplomban nagy örömmel énekelt, a siklósi kórházban ápoló nővérként szívesen dolgozott. Ellátott minden reá bízott munkát a mezőgazdasági szövetkezetben és nagy szeretettel művelte saját kertjét is. Többször is hordott szíve alatt kicsi magzatot, de -ahogy Ő mondta- Isten nem ajándékozta meg gyermekáldással. Férjét korán elveszítette, beteg anyósát sokáig ápolta. A Teremtő talán jóvá akarta tenni korábbi mulasztását azzal, hogy testvéreinek gyermekei sokszor töltötték meg vidámsággal a kertes családi házát.

 

   Többször is kerestem a nyáron, kicsöngött a telefonja, nem vette fel. Aggódtam miatta, pedig csak az augusztusi rekkenő hőség viselte meg, de az alaposan. Az ősz legelején újra hallhattam a hangját. Jól érzi magát, várja a szeptember harmadik vasárnapját abban a reményben, hogy kedves rokonai közül sokan meglátogatják és felköszöntik.

Beszélt, csak beszélt. Hagytam, hogy gondolatait életkoráról nem árulkodó friss és derűs mondatokba foglalja. Jókedvre derítettem valakit, akinek egészségére ittam egy korty pálinkát abból a saját termésű vegyesből, amit ajándékba tőle kaptam még a múlt tavasszal.

 

Az óra mutatója fáradhatatlanul körbe jár, sebesen fut el egy újabb esztendő. Kínzó betegség gyötörte hónapokig, kilábalt belőle. Gondolatait megosztja Istennel, akiben őszintén hisz. 

Ma felhívtam Mariskát és örülhettem annak, hogy a megszokott fürgeséggel osztja meg velem a fejéből kipattanó szikrákat. Lucát várja, a kis egyetemistát, Zsiga unokáját. Nem tudja, hogy Isten mit és mennyit ad még neki, de reméli, hogy szeptemberben újra körülölelheti szeretteit a születésnapján. A kilencvennyolcadikon.