Persze hogy nem baj, sőt jó, mert van aki csak akadékoskodik. István. Jó szerencsét. (2018.aug.24.)
Ismertem Őt, korábban már személyesen is találkoztam vele, esetenként szót is válthattunk egymással. Mozgásom korlátozottságának köszönhető, hogy számos, számára jelentős eseményen nem jelentem meg. Ám a facebook segített, oldalainkon keresgettük egymást.
A budapesti család már Komlón született gyermeke szőlész-borásznak tanul Villányban. Szakmáját rövid ideig gyakorolja, mert a családalapításhoz szükséges lakást és jól fizető munkát az óriás léptekkel fejlődő bányaváros biztosítja.
„ Az első naptól kezdve szerettem, jó emberek voltak, segítettünk egymásnak. Sokkal jobb volt akkor közösségben lenni. Csodálatos emberi kapcsolatok alakultak, ha egy értelmileg visszamaradott jött a bányába, mellé is odaállt mindenki, és boldog ember lehetett.
Csillésként kezdtem, aztán vájár-szakvezető-csapatvezető. Elfogadtak az emberek, jó szakemberektől tanultam, én is tovább tudtam adni a szakmát. A mai napig ha összetalálkozunk, megöleljük egymást."
Zobák Bánya egykori csapatvezető vájárának, a „ kiváló bányásznak", fotósnak, több civil szervezet aktív tagjának a szavait idéztem. Ez az ember, aki felsőfokú pozitív jelzőkkel beszélt a „fekete gyémántról" és azt a felszínre juttató emberekről, mégis úgy döntött, hogy négyezer műszakkal a háta mögött nyugállományba vonul. Ennek közvetlen oka az volt, hogy meggondolatlanul és gorombán szólt azokhoz a mélybe leszálló, magasabb beosztású emberekhez, akik a bánya mielőbbi bezárását elősegítve az anyázás hangulatáig és kifejezéséig juttatták el a csapatot.
Fogta a cuccát és végleg kiszállt. A szeretett bányához egy egészen más úton mégis visszatért.
November 12 a negyedszázados évfordulója annak, hogy Zobák tornyain az utolsó csille szenek meglátták a napvilágot.
„Egy férfinak ez kihívás volt. Veszélyekkel teli, izgalmas, érdekes, változatos munka. Nem volt két egyforma műszak, és tudni kellett a bányásznak azzal az egy-két-három szerszámmal meg a tíz körmével mindent megoldani, a szereléstől kezdve a termelésig. Egy férfi erre büszke volt.
A politikai vezetés mellett mi vagyunk a hibásak azért, hogy nem álltunk ki elég keményen, hogy megmaradjon a városban legalább egy aknatorony, vagy mentőhíd. Lehet, hogy a nagy kapkodásban senki nem gondolt arra, hogy ebből érték lehetett volna."
Már jócskán benne élünk a rendszerváltozás éveiben, amikor Komló városa ezt a hatalmas pofont kapja. Megszűnik városunk megszületésének az oka. Azonnal felvetődik a kérdés, vajon túléli-e? Véleményem szerint ezzel nem igazán foglalkoztak a döntéseket meghozók. Durván bezárni, letarolni mindent, és kész! Így történt és a mégis megmaradó felszíni terület romokban hever.
Központi segítség érkezésének nyoma sincsen. Helyben meggyógyítani ekkora sebet nem lehet, csak foldozgatni. És a kisebb-nagyobb ragtapaszok rései között -boldogulásának lehetőségeit keresve- itt hagyott bennünket 7-8 ezer ember. Csak gyenge vigasz se lehet számunkra az, hogy másutt is hasonló gondokat teremtett akár a bányák bezárása, a munkahelyek megszűnése, az elszegényedés. A rendszerváltás nem jól sikerült. Kiszolgáltatott bérmunkások lettünk és erről hosszasan lehetne írni. A kedvező változás lehetőségét hozhatta volna önállóságunkat és életszínvonalunkat illetően Európa nagy közösségéhez való szorosabb tartozás. Nem sikerült. Tévúton jártak és járnak ma is politikusaink. Nem lesz egyszerű történelem könyvet írni erről a korszakról.
Elkalandoztam. Talán azért, mert megértetni akartam saját magammal István magatartását? Hogyan lehetett képes arra, hogy egyik percről a másikra kilépett imádott környezetéből, lemondott a barátaival való napi találkozásokról, elhagyta büszkeségének forrását?
Egyszerű a válasz, nem hagyott abba semmit. Munkájában mindig a bányászok érdekeinek védelme található meg. A segítségre szoruló támogatásától a bányászati múlt értékeinek megőrzéséig. Sokoldalú tevékenységét megköszönhetjük. Ezt fejezte ki 2021-évben az önkormányzat elismerő oklevele is.
A facebookos oldalainkon meg-megemlékeztünk egy-egy évfordulónkról. A Zengő együttes dalait nagyon kedvelte, de egy alkalommal megleptem eredeti szakmáját is dicsérő sorokkal:
Dalolt egy este a bor lelke a palackban: „Hozzád beszélek, óh kitaszított barát, bíbor pecsét alól, börtönömhöz tapadtan küldöm feléd a fény s testvériség dalát! Tudom, mennyi erőd,, kínod és verítéked kell napban lángoló hegyoldalon ahhoz, hogy megszülessen és belém gyúljon a lélek; de ne félj, nem leszek se hálátlan, se rossz, mert a torkán leönt a nyűtt robotos, érzem, mily végtelen gyönyör számomra szédít el, jobb ott, jobb nekem ott, mint pincék hidegében: édes és puha sír az emberi kebel. Hallod a daloló vasárnapot? Lobogva táncol szívemben a remény és égbe visz! Dicsérj, ingujjban és rádőlve asztalodra, dicsérj, és nemsoká megdicsőülsz te is: izzásom asszonyod boldog szemébe árad, fiad arcán színem s erőm újra kinyit s olaj leszek a sors e gyönge harcosának, olaj, mely edzi az atléták izmait. Növényi csodaként zuhanok tebeléd is, szent mag, ambrózia, az Örök Kezeké, s nászunkból boldogan kisarjad a Poézis és mint ritka virág szökken Isten felé!" (Szabó Lőrinc fordítása, Baudelaire: A bor.
Mondtam én neked, hogy egyszer majd írok rólad, nem felejtettem el. Remélem, hogy senki nem kifogásolja blogos bejegyzésem világgá kürtölését. Nagy kár, hogy ezek a soraid juttatták eszembe az ígéretemet:
„Ma éjjel 2-kor magával ragadott a halál. Minden erőmmel harcoltam az utolsó percig, de legyőzött. Most már fentről figyelek a családomra és minden barátomra. Amíg gondoltok rám veletek vagyok. A csillagok között találkozunk egyszer.
Most már szabad vagyok.,,,"
Jó szerencsét!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése