Buddha rácsai előtt

2005 májusában, néhány hónappal a nyugállományba vonulásom előtt két fiatalember váratlanul nyitotta rám az iroda ajtaját. Udvarias bemutatkozás után közölték a jövetelük célját. Tanúként hallgatnának meg egy ügyben. Bűnügyi nyomozók voltak, nem a helyiek közül. Írógépet kértek és kaptak, majd szép sorjában tették fel a kérdéseiket. Azokat megismerve nem lehetett előttem egy pillanatilag se kétséges, hogy én vagyok a feljelentett személy. A sokadik kíváncsiskodó mondat után, jóval a jegyzőkönyv aláírása előtt ragaszkodtam ahhoz, hogy a feltett kérdéseikhez olyan kiegészítő mondatokat fogalmazhassak meg, amelyek a véleményem kinyilvánítása mellett egyértelműbbé tehették a válaszaimat. Jól láttam rajtuk a nemtetszést, de tudomásul vették, hogy mégis csak egy rendvédelmi szerv alezredese vagyok, talán nem illik kötekedni velem. A hosszúra sikeredett írást kézjegyünkkel elláttuk, a fiúk szedelőzködtek. Kinyitottam előttük a lepecsételt páncél szekrényt és rámutattam egy becsomagolt, soha nem használt eszközre. Mosolyogva távoztak a laktanyából.

Amikor a jegyzőkönyv egy példányát a kezembe nyomták, láthatták rajtam a kérdőjeleket. A sajátom, azt csinálok vele, amit csak akarok és a kezükben volt már a kilincs. A nullás számon iktatott ügyiratra ráírtam, hogy a parancsnoknál van és betettem a szekrényembe, a lakattal és pecséttel őrizendők közé. Ma itthon van nálam. Abban a kötetben találtam neki helyet, amelyben a tűzoltói pályafutásom történéseit bemutató iratokat őrzöm. Szándékomban áll ezt a vastag borítós "könyvet" majd a tűzoltóság emlékszobájába elhelyezni, amennyiben azt igénylik.
A vezető beosztású emberekkel szemben támasztott elvárásokat és követelményeket mindig jól ismertem. Nem feltétlenül értettem mindegyikkel egyet, de szentségként tiszteltem a tulajdont, még inkább, ha az nem az enyém volt. Láttam másutt munkatársakat másképpen viselkedni, meg is volt róluk a véleményem. A szolgálati évtizedek alatt azért előfordultak olyan esetek, amikor a tűzoltóság valamelyik eszközét saját gondjaim megoldására vettem igénybe, de mindig meg volt a mások által is elfogadható miért és legfőképpen az engedély.

Egy ideig vártam valami-féle levelet, ám a postás nem kopogtatott be vele az ajtómon. Majd húsz éve ennek már. Az engem érintő feljelentésből nem lett semmi. Most is csak azért jutott az eszembe, mert lapozgatás közben a szemem elé került. Vajon mit érezhetett az az ember, aki kísérletet tett arra, hogy engem a vádlottak padjára ültessen? Vajon mi késztette őt ilyen galád magatartásra? Örömmel segítettem a lehetőségeim kihasználásával a legjobb tudásom szerint bárkinek. Rosszallásomat kifejező terhet én csak akkor akasztottam valaki nyakába, ha az illető azt bizonyíthatóan kiérdemelte. Volt ilyen, több is, mégis elenyészően kevés. Ha közülük került ki az ügyet elindító levél írója, én itt és most üzenem neki, nincs bennem harag, de van megbocsátás.