Néhány éve már a „Szilváskert"-ben felépített otthonunkban laktunk, amikor váratlan látogatók érkeztek meg hozzánk. A Miklós vezette kocsiból kiszállt Marci bácsi és fia Márton. A tűzoltók kiképzését irányító, már nyugdíjas ember permetező kannát szedett elő a csomagtartóból, mosolyogva fogadta a köszönésemet és elindult a gyümölcsfák irányába.
Márton egy kis papír dobozkát a kezében tartva indult el a bejárati ajtónk felé. Moszkvából érkezett haza, ahol az akkor legmagasabb szintű tűzoltó képzésben tanulta a szakma fortélyait. Egyszer megkérdezte, van-e a bejárati ajtónál csengő felszerelve. Hát most hozott egyet a nagy Szovjetunióból, átadta Mikinek, aki azonnal hozzá is látott annak felszerelésére. Jól megcsinálta, legalább 35-éve teljesít szolgálatot hiba nélkül. A kitalált feladatokat ellátták, leültünk és jóízűen elbeszélgettünk.
Visszagondolva erre a kedves eseményre, nyugodtan kijelenthetem, megérdemeltem. Én magam is úgy éltem, hogy a szolgálatból „ellopott" órákban adtam segítséget másoknak.
Létezik-e, egyáltalán létezhet-e ma ilyen? Szabad-e munkaidő alatt energiát fektetni az előírt feladatok közé nem sorolható, de másoknak örömet adó apró munkákba? Mindig is elgondolkodtatott azon dolgozók helyzete, akik gépek által diktált ritmusban élték meg a napjaikat, egyféle rabszolgaként. Mi tűzoltók szabadon lélegezhettünk. A tűz-és káreseteken túl persze volt még kötelező jócskán, de mindig jutott idő a működési területünkön és körletünkben elvégzendő, közérzetünket javító dolgokra. Ez utóbbiakban a leglényegesebb az volt, hogy egy-egy közösségnek, bajtársainknak örömet adjunk. Így van ez ma is?
Nyugállományba vonulásom napján ajándékba kaptam egy tűzoltó sisakkal díszített korsót. Rajta gondosan, kézzel írt sorok: „Örülök annak, hogy 32 éven át munkatársak voltunk! Nagyra becsüllek emberségedért, ügyszeretedért. Sajnos kiveszőben van az olyan tűzoltó ember, mint amilyen Te vagy."
Azon a napon több ajándékot is kaptam, kisebbet és nagyobbat, hivatalosat és barátit. Egy percig nem kerestem a legszebbet, legjobbat, legnagyobbat. Ez a korsó volt az, talán.
Felvetődött kérdésként bennem, ezt is megérdemeltem? Eszembe juttatta az egykori permetezést és csengőt. Igen, joggal vehettem át a korsót. Nem hibátlanul, úgy nem is lehet, de tisztességgel és szeretettel szolgáltam a tűzoltókat és a tűz elleni védekezés közös ügyét.
Mennyire sikerült ez nekem? Ma már senkinek, legfőképp nekem nem dolgom ezt megítélni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése