Templomok csendje

Római Katolikus Egyház templomában kereszteltek meg. Édesanyám nővére Mária és férje tartottak a keresztvíz alá, vállalva azt, hogy Istent becsülettel hívő ember válik majd belőlem. Nem kellett engem terelgetniük a vallásosság irányába, megtették azt a szüleim. Megtanítottak imádkozni, hittan órákra járattak és feladatokat teljesíteni a vikárius által beosztott időkben látogattam a szentmiséket. Ministránsként vettem azokon részt és az oltár előtt a miséző pappal együtt mondtam latinul, Confiteor Deo omnipotenti...

Istentiszteletüket a reformátusok a Kisköz apró házacskájában tartották, amit más beruházások miatt lebontottak. Soha nem jártam ott, csak az embereket ismertem. Szememben a jók közé tartoztak. A közösség megtalálta új helyét Tamás bácsi családi házában. Más vallást gyakorlók is éltek -és élnek minden bizonnyal ma is- a faluban. Egymás mellett békében, tisztességgel.

Mindkét vasárnapi misén telt ház előtt csöngettünk Úrfelmutatáskor, állóhely is alig volt az éjféli misén. Márpedig abban az időben nem igazán nézte jó szemmel ezt az aktuális hatalom. Másik faluba költöztem, ahol a szüleink korosztálya teljes létszámmal adott hálát Istennek imájával a heti szentmisén. Ma csend van a templomok körül. A szentbeszédek egyre kevesebb ember füléhez jutnak el. Ennek oka lehet az, hogy nincs már a hetente misére járó korosztály, az őket követők egyre kevesebb gyermeket tanítanak meg -szülői példamutatással- hinni az Istent. A megfogyatkozást elősegíthette a felkészületlen, az ige emberi érzésekhez igazodó hirdetése helyett a templomokba nem illő, napi politikai kérdésekhez kapcsolódó, hamis érdekekkel telített megnyilatkozás.

A vallás gyakorlásának szabadsága három évtizede akár a rendszerváltozásnak is köszönhető. Az egyház nagyon sok, tőle korábban jogtalanul elvett tulajdonát kapta vissza. És más, működést segítő kedvezmények ellenére tartja a markát ma is. Pedig munkájának nem látom a gyümölcsét, sőt virágba sem borulnak a nemes oltásra váró ágacskák.

Egyre több iskolánkban elvárás lesz a diákkal szemben a hitoktatáson való részvétel, annak tulajdonosától függetlenül. Növekszik az egyházi tulajdonban működő iskolák és óvodák száma, miközben a fogyatkozó számú miséken gyarapodnak az üresen hagyott padsorok.
Biztosan nem jól van ez így! Hát még akkor, ha Isten égiszét maguk előtt tartva, istentiszteleten és szentmisén egymás ellen hadakozik a lelkipásztor és a plébános. A történelméről, mezőgazdaságáról, szőlészet-borászatáról ismert községben sajnos ez a helyzet. Két -ma már nem egy tőről élő- kéz is ácsingózik a település óvodájáért és iskolájáért, az ige egyedüli  hirdetőjének. Mindkettő meglepődik, amikor a lakósságot képviselő emberek megjelennek üléseken, megbeszéléseken és hívatlanul is érdeklődnek, sőt kérdéseket tesznek fel. Őszinte választ nem adnak, de fenyegetni és arra másokat is rábírni nem restek. Az igazát kereső embert azután nyugodtan érheti jogtalanság, sérelmét se ember, se Isten nem igyekszik orvosolni. Rendet tenni, tisztességesen közös nevezőre jutni nem tudnak, talán nem is akarnak. Tiszta vizet önteni a pohárba az önkormányzat is alkalmatlan. Pedig egykor a határban itt tanították móresre a labancokat a kurucok.

Mennyivel egyszerűbb lenne közösen megfogni az apróságok kezét és őket a játszótérre vinni! A sok szaladgálás és móka közben észrevétlenül belopni a kicsik szívébe a jóságot és szeretetet. Ahogyan Krisztus tette, amikor megparancsolta, hogy engedjék hozzá a gyerekeket.