Csókolom Kató néni!

 Kató néni boltocskájába csak akkor léptem be, ha valamiért oda küldtek a szüleim. A széles Dózsa utcában a járásbíróság hatalmas vörös tégla teste mellett az aprócska családi ház elveszett, hát még annak utcai frontján kialakított szatócs üzlet. Nem volt abban önkiszolgálás, vevőnek is hely, alig. Mégis mindent a pultra tudott tenni valahonnan, a petróleum lámpabéltől a gyűszűig. Kis srácként, ha én benyitottam hozzá, jól hallhatóan köszöntem, ahogyan az illett.  Nemcsak visszaköszönt, de mindig volt egy-egy kedves mondata. Arról nem is beszélve, hogy távozásomkor az asztalkán sorakozó üvegecskék egyikéből a kezembe nyomott valamilyen cukorkát, vagy csokoládés drazsét.

Kató néni vénkisasszony volt. Jókora púp éktelenkedett a háta közepén, meghajolva élt, mégis mosolygott. Nem tudom, de úgy gondolom, hogy akkor zárta be végleg a boltját, amikor kinyitották neki a mennyországa kapuját.

Volt a faluban még ilyen barátságot árasztó bolt több is. Frédi bácsi rőfös bottal a kezében már akkor is kigurította a szövetet hosszú asztalára, ha a betérő ember csak kérdezni akart. És ha az nem is vett semmit, napi gondokról és örömekről beszélve tekerte vissza és helyezte újra polcra a véget. Az apró termetű, szikár ember, Jani bácsi pontos mása volt magatartásában az előzőnek a Szent Imre utcában. Később Szabadság, ma talán újra  Imre herceg nevét viseli a 66-os út bevezető szakasza. Mehettem szódát cserélni a Pista bácsihoz, ott is kedves szó és barátság fogadott.
Ezek a szatócsok -ha nevezhetem közösen így őket- a faluban élő emberek szolgái voltak. Ismerték az igényeket és lehetőségeket, ezek formálták napi munkájukat. Szolgáltak úgy, hogy közben urak voltak és mindig is azok maradtak. Kereskedésük hasznával tisztességgel élni akartak és nem többet.

Ilyen mindent tudó-tartó szatócsok és kiskereskedések ma már az én környezetemben nincsenek. A nagy áruházak szakosodtak és a kapujukon belépve nincs akinek köszönjek, vagy visszaköszönjek. Legtöbbször egy biztonsági őr az, akit hangos üdvözléssel riogathatok és magamban mosolyogva figyelem a meglepetését, hallgatom zavart motyorgását. Szerencsém van, ha a keresett termék aktuális felállítási helyéről valakitől felvilágosítást kapok. A polcokon felfedezek néha annyira újszerű terméket, hogy fogalmam sincs, mit látok. Kíváncsi vagyok, közelebb lépek, tapogatok, olvasnivalót keresek. Néhány szót találok, azt sem magyarul. Nem keresek, nem kérdezek senkit. Kíváncsiskodásomról mit is gondolnának? A termék kifizetése biztos találka a távozás előtt, legalább én ilyen helyeken járok. A pénztártól való távozáskor visszaköszönnek és legtöbbször kedvesen teszik azt. Nagyobb helyeken a kijáratig találkozhatunk akár ugyanazzal a biztonsági emberrel, ám zavarba hozni ismételten, már nem teszek kísérletet.

Soha nem látok ezekben az óriás szatócs boltokban lustálkodó embert. Egyiküknek sem fő feladata a vásárlóval való kontaktus megteremtése s ha mégis megteszik, segítenek bennünket eligazítani, felvilágosítani vásárlói óhajainkat illetően, hát az erre fordított időt sajátjukból, munkájuk rovására lopják el. Mert a lényeg itt nem a tisztes megélhetés, hanem a profit extraprofittá növelése. Nem a dolgozók feltétlen javának szolgálatára, inkább a messzi tőkés zsebének megtömésére.

Becsukódik mögöttem az ajtó, gondolatban "csókolom Kató néni" hagyja el a számat, de nem nyújt felém már senki egy darabka cukorkát.