Kezdő tűzoltó koromban színházba kellett járnom az ügyeleti szolgálatok miatt. Túl gyakran és túl közelről láttam darabon kívüli, színpadra nem illő jeleneteket. A zápor berendezés éves próbáin hiába mostunk tisztára mindent a vasfüggöny mögött, mindig akadt színésznek is alkalmatlan ripacs, aki újra bepiszkította a kulisszákat övező területet. A nézőtérről szemlélve azért a szívüket és lelküket is kitáró jeles színészek nagyon színvonalas előadásokkal örvendeztették meg a közönséget.
Talán ezek a régi élmények is közrejátszhattak abban, hogy kevésszer látogattam meg Thália szentélyeit.
Most mégis beültem a nézőtér bal 3. sor 1. székébe. A 2700 forintos jegyem feljogosított arra, hogy a Bánfalvi Stúdió előadásában megtekintsem Ray Cooney: A miniszter félrelép című darabját. A televízió képernyőjén már láttam, ám ez nem jelentett a jó nevű és általam kevésbé ismert előadóknak hátrányt, vagy előnyt. Többször is feltettem magamnak a "mit keresek én itt" kérdést. Nagyon nehezen oldódtam, talán a felvonás végére mosolyogtam el magam.
A szünetben lassan kocogtak a percek. Megint a sor közepén ülők foglalták el utoljára a helyeiket. Jobb lett volna talán a másik oldalon helyet foglalnom, legalább a fáradékony bal szemem miatt. És az előadás folytatódott. A színpad deszkáin felgyorsultak az események. Gyakrabban váltottak a szereplők, sűrűbben csapódott le az erkély ablaka, jól sikerült improvizációkat is véltem felfedezni. A közönség tapsolt és jóízűen kacagott, ez ragadhatott rám is. Egészen jól éreztem magam. Annak, hogy a miniszter félre akart lépni és az nem jött össze, már nem volt jelentősége. Titkárának folytonos szívatásán már maga is nevetett, együtt a nézőtérrel. Hát vele kuncogtam magam is.
Az előcsarnokban egy halom ismeretlen embert láttam magam körül. Nyilván nem csak a város, hanem a környezetében lévő települések lakóit is megmozgatta ez a stúdió. Már kíváncsiságból is tekingettem jobbra-balra, le és fel. Hamar rá kellett jönnöm arra, hogy a színházat ma a gyermekeink és unokáink népesítik be, akiket személyesen nem ismerhetek. Most már tudatosan kerestem korban hozzám hasonlót. Egy már biztosan van, a feleségem, Erzsi ott állt mellettem. Egyszerre feltűnik egy régi cimbora, édesanyját karolva jön felfelé a lépcsőn. Köszönünk egymásnak és váltunk néhány szót. A rég látott barátom gazdag, mert édesanyjával járhat színházba. Fordítva is igaz a jómód, mert a fehér koronás, tiszta tekintetű asszony látható boldogsággal beszél a dédunokáiról. Hogy ezek után még felfedeztem néhány korombelit, már nem is volt érdekes.
Húztam a lábam, szívtam a fogam, végül mégis csak jó választássá sikeredett, hogy ilyen ajándékot kaptam gyermekeim egyikétől.
Kisfiam, köszönöm!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése