Gyakran hallani mostanság az első világháborúról. A diák lelőtte a trónörököst és feleségét, június 28-án, száz évvel ezelőtt.
Történészek beszélgettek a huszárokról. Elmondták, hogy ennek a fegyvernemnek már évszázadokkal korábban is úttörői voltunk a széles Európában. Meghallgathattam néhány dalt a lóra termett daliákról és megtudhattam azt is, hogy még az angolok is huszárnak mondják a huszárt.
A magyarság történetében régtől kulcsszerepet játszott a ló. Könnyűlovasságunk virtuóz harcmodora és szellemisége is fogalom. Ma élen járunk a lovas sportokban, divattá válik újra a lótartás és a lovaglás.
Én szeretem a lovakat, mert érzékenyek és tiszták. Gyermekkoromban meg is ültem néhány igás állatot, jókora göböly után vén gebét, de azok örültek, ha hazáig vonszolták a frissen kaszálttal megrakott szekeret. Igazi nyeregbe, táltos paripára soha nem szállhattam, arról csak álmodoztam.
De akkor miért görbék az én lábaim? No, nem annyira nagyon. Amolyan lóra termett, kissé kacska-formák. Van is róluk egy jó fotóm. Egy ünnepi alkalomból, csapatzászló mellett állok, rajtam tűzoltó-szürke bricsesznadrág, fényesre glancolt, flancos csizma. Szó, ami szó, görbék, a nadrág és a csizmák ezt még alá is húzzák, a tétova szemlélődőnek kihangsúlyozzák.
Mégis honnan és kitől kaptam? A családban nincs másnak ilyen szipkája. Sokáig azért nem töröm rajta a fejem, hiszen eszembe jut a Nagyapa. Ez a nemrégiben fellelt -Bécsben, 1901. augusztus 8-án készített- fénykép ad választ nekem. A felvételen jobbra a földön ül nagyapám, kötelezően nagy bajuszával, aki huszárként teljesített katonai szolgálatot a monarchia seregében. Igazán sajnálom, hogy soha nem találkozhattam vele.
Hja, hogy nem is tűnnek görbének a lábai? Lehet. Akkor talán az enyémek sem azok, annyira!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése