Édesanyám és Édesapám házasságkötésük előtti levelezése féltett kincsemként, díszes kötésben ott áll azon a polcon, amelyen a hozzánk valamiért közelálló könyvek, kiadványok sorakoznak. A nálam levő levelek az eredetiek, a két ember megismerkedésétől a házasság megkötéséig olvashatjuk a gyöngybetűkkel írott soraikat. Ezek közül nem akarok kikotyogni most semmit, egészen más miatt fogtam tollat a kezembe.
Vendel-Napi Búcsún jártam ott már régen, Magyarlukafán. A Zselic délnyugati részén fekvő kis község adott otthont egykor Édesanyámnak és családjának. A levelek másik fele Sásdon íródott meg, ott mártotta gyakran tintába a tollát Édesapám.
Mindketten szorgalommal rótták a soraikat és küldték azokat a másiknak, gyakran postafordultával. 1938 év áprilisa-novembere között egymás megismerésére annyi levelük íródott, hogy bekötve és borítóval ellátva azok hosszan olvasható könyv alakot öltöttek magukra. Dátumokkal igazoltan gyakori volt a 4-5-napos levélváltás.
A Magyar Királyi Posta a trianoni békekötéssel -ha szabad ezt a paktumot egyáltalán így nevezni- nagyon sokat veszített. Mégis óriásit fejlődött és még arra is energiát fordított, hogy az elcsatolt területek postai dolgozóival törődjön. A kicsi zsákfaluban nem volt posta, nem is tudom, hogy milyen úton került a lány levele a közvetítők kezébe? A fiú sétált száz méternyit és a hivatalban feladta a levelét. Ezek után a kézbesítő néhány nap alatt a címzett kezébe adta a borítékot. És ez így történt minden alkalommal. Ahogy telt az idő, szívük sokallta a várakozás idejét, de a posta rendre, "csak" a megszokott időre teljesítette a kötelességét.
Minden évben, karácsony előtt üdvözlő lapokat adok fel legközelebbi szeretteimnek. Teszem ezt megszokásból és azért, hogy a szájjal és lábbal festők remek alkotásai tisztességgel a helyükre kerüljenek. A célállomások 20 kilométeren belül helyezkednek el. Postával, hivatali személyzettel, kézbesítőkkel ellátott városokról van szó. Mégis egyre korábban kell feladnom lapjaimat, hogy azok biztosan időben érkezzenek a címzettekhez. Tavaly már tíz nap se volt egészen biztosan elegendő ahhoz, hogy a borítékom Komlóról Sásdra megérkezzen. Én ezt elégtelen szolgáltatásnak minősítem, ha senkit nem is érdekel a véleményem. Talán négy éve már, hogy 5,6 millió forintos fizetésű Elnök-Vezérigazgatója lett a postának. Én balga, azt hittem rendet tesz és majd felgyorsított szolgáltatás mellett újra a másikat tisztelő, szerető és megbecsülő kollektívák köszöntik egymást a munkanapok reggelén. Nem így történt. A kis fizetésű dolgozók nem érzik jól magukat a munkahelyükön. Nyakukba varrtak sok egyéb elfoglaltságot. Hja, a főnök prémiumát is elő kell teremteni valahogyan.
Minap egy értesítőt dobtak a leveles szekrényembe, ajánlott küldeményem érkezéséről adtak hírt. Tájékoztattak arról, hogy a levelem kézbesítését hat nap múlva ismételten megkísérlik. Felhívtam a postát, a megadott melléken nem vették fel a kagylót. Másik számon sikerült intézkedésre jogosult személlyel beszélnem, az illetőt ismerem is. Kiállt munkatársa mellett és megígérte, hogy a jelzett időben ismételten megkísérlik kezembe nyomni a levelet. Eljött a nap, a kerti lugas árnyékában, a hűvös szellők miatt jól felöltözve vártam a postást. Kicsit elbambulhattam, amikor elfele menetben a kézbesítő hátát láttam meg.
-Nem hozott nekem egy levelet? -kiabáltam gyorsan utána.
-Nem! válaszolt határozottan és mielőtt bármit is szólhattam volna megfordult és visszatért, kezében lobogtatva az ominózus ajánlott levelet.
Váltottunk néhány mondatot. Javasolta, hogy a postaláda mellé csengőt szereljek. Arra kértem, bátran nyissa a soha nem zárt kiskaput, lépegessen 15 métert és nyomja meg a teraszon elhelyezett, csengőt működtető gombot, jellemzően itthon vagyok. Se kutyám, se macskám nincs, senki nem akadályozhatja meg azt sem, hogy a lakás bejárati ajtaján kopogtasson. Kimagyarázta magát, a kezében levő műszerre mutatva arról tájékoztatott, hogy a szerkentyű az ő mozgását ellenőrzi és kikapna a főnökeitől, ha az én küszöbömet átlépné. A feladástól számított 12. napon történt mindez. Mégsem kérdeztem többet, mosolyogtam és részemről hangos köszönömmel váltunk el egymástól.
Amikor én hordtam a postát, a kert végébe is lementem, ha a címzett ott szorgoskodott. Ha mérges volt a kutya, megvártam, amíg a csahos ugatása miatt kinyílt valamelyik ajtó. Előfordult az is, hogy nem sikerült a kézbesítés, cetlit hagytam ott és legtöbbször másnap elhagyhatta nagy táskámat a kérdéses küldemény. Korán végeztem, fél órákat is el-elidőztem. Nem volt nálam a tartózkodási helyemet és az ott eltöltött időt ellenőrző szerkentyű. Ez a mai gépesített, kötelező kontroll védelmi célú is lehet, bár e vonatkozásban vannak kétségein.
Nem kapok sűrűn aláírandókat, évente egy-két alkalommal meg is látogathatom a postát, dolgoznak ott még ismerősök is, jó dolog látni őket. A számomra ismeretlen úton közlekedő levelek még így sem érik el a nyolcvan évvel ezelőtti sebességüket. Vagy szereljek inkább csengőt, működtető gombjával a leveles szekrényem mellé? De akkor biztosan nem nyitják a kiskaput, pedig egy látogató érkezése -ha postás is az illető- néha olyan jó tud lenni! Vagy tartok majd egy daru madarat, amelyik legalább az én ünnepi képeslapjaimat egy órán belül eljuttatja szeretteimhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése