Bütyök

A gyökér, ha nem is látja a napfényt, tavaszonként megújuló erővel küldi felszínre éltető nedveit. Részesül abból a növény minden porcikája. Az kap és annyit, amelyiknek éppen szüksége van arra. A kipattanó rügyek kóstolgatják, a virág, a levelek, az ágak egyre többet isznak belőle. Végül a gyümölcs ellenőrizetlenül fogyaszthat egészen a szüretig. Azután jön a pihenés, a csendes alvás a következő kikeletig.

Ebben a vérkeringésben van valami -fajtától függően kevés, vagy sok- ami folyamatosan megcsapolja az energiát szállító csöveket és válik attól edzetté, erőteljessé, harciassá. Bütyöknek hívják. Nehezen kezelhető, a fa halála után a korhadó testben a többiektől ellopott tartalékkal legtovább él.

Ritka az, amikor az asztalos mester éppen a bütykök érdekességét felhasználva alkot maradandót. Leggyakrabban morog, amikor meglátja őkelmét és azon igyekszik, hogy valahova elbújtassa. Előfordulhat az is, hogy a fa, mint alapanyag, gyengébb minősítést kap és igénytelenebb, olcsóbb termékekben ölt testet az amúgy szebbnél-szebb bütykeivel együtt. 

A dolgom felől ráérek, akár órákat is eltölthetek a hintaágyban, fürdőzve a márciusi nap szokatlanul meleg sugaraiban. Átadom magam a semmittevés gyorsan múló örömeinek. Nem csinálok mást, zenét hallgatok. Talán egy órája szabadítottam meg a tető héjazatát a rátelepedő moháktól, mégis újabb teendőkre gondolok. Ez a szőlőlugasokkal körbevett kerti pihenő is megérdemelne már egy kis festői védelmet. Annak idején a barátaim által elkészített és összeállított vázra a kiegészítő elemek többségét magam tettem fel. A mára megkopott héjazat alá az építkezésnél megmaradt deszkákat szabtam ki és erősítettem a tartógerendákra. Lassan rájuk fér egy felületkezelés. Ahányat ezen a  néhány négyzetméteren látok, annyi talán egész bütyök országban sincsen. Az egyik különösen szép, minden alkalommal megcsodálom. Változtatja színét és mintázatát. Ezt a darabot biztosan nem fogom "beszennyezni" semmilyen ecsettel. 

És ahogyan az lenni szokott, meglódult a fantáziám. 

Megfogott ez a néhány négyzetcentiméter. Mi van akkor, ha ez a csöpp ebben a deszkában nem egy hiba az egykori fa szerkezetében, hanem annál sokkal több? Egy ékesség, a környezetéből rikítva kirobbanó, valami más! A szabályoktól eltérő, új utakat kereső!
Ha ilyen szemmel vizsgálom meg ennek a lécnek a hibáját, hamar jutok el odáig, hogy emberként kezelem. Egy unalmat nem ismerő kedves, igencsak szerethető, mások arcára mosolyt fakasztó emberként. Tulajdonképpen olyan ő, amilyenek mi mindig is szeretnénk lenni az örökölt és az életünk során ránk ragadó hibáinkkal együtt.

Hát ilyenek jutottak eszembe a hintaágyon lábaimat lóbálva erről a  kis bütyökről, itt a fejem fölött.
Hét-ágra süt a délelőtti nap, felhők se zavarják. És az én szösszenetem tárgyát soha nem simogatják a sugarak. Akkor legalább én fényezzem most a tavasz legelső napján. Gondoljon a kedves olvasóm rólam bármit, én csak rövid időre kizökkenteni szeretném, elterelni a figyelmét a világ vírusos nagy bajáról.