Elégedetten nézem a közös munkánk gyümölcsét. Iskolás koromban a rajz gyakran rontotta az átlagomat. Előfordult, hogy a magatartás mellett csak e tárgyból volt négyesem az éves értékelésen. Ez a festmény most mégis tetszett. Mondanivalót olvastam ki belőle, gondolatokat ébresztett bennem.
Előtted életed erdeje, rajta, fuss!
A dolgod csak annyi, a tetőre juss.
Bokrocska ágait félrehajtva, óvatosan belépsz,
Útnak indulva egy boldog életet remélsz.
Nőnek a lépteid, egyre beljebb kerülsz,
Nézz és láss, a megismerés tüze fűt.
Meredek utak, csúszós elágazások,
új feladatok, érdemes választások.
Tisztásra érsz, feletted kéken ragyog az ég.
Madarat látsz, ahogy szárnyal felfelé,
s hullik vissza színe börtönével.
Lila, kék, zöld, piros sárga és rózsaszín,
mint szabadságát veszített gondolat.
Hol van a fény, a tiszta szín,
a sikereket megújító, erős szív?
Csak haladsz tovább, egyre magasabbra.
Tanulsz, dalolsz, karodat tüske vérzi,
Egymással csak így érdemes élni.
Megdolgoztál keményen érte,
végre feljutottál a bércre.
Kifújod magad, sóhajtasz egy nagyot,
gondjaidat örömmel elhagyod.
De jön helyette új, még ott is egy kalit,
melyben madár lelkek várnak valakit.
Aki a zárakat örökre kinyitja,
lelküket és szárnyukat felszabadítja.
Megteszi ezt a nap melengető sugara,
a madárbörtön láncait pattintja.
Suhan is már egyik, béklyóktól mentesen,
szabadsága ízét kóstolgatja sebesen.
Látod ezt és érzed, nehéz utadnak vége,
idődet már mosolygó nap fényében éled.
Útitársad óriás szív, a szeretet,
ha akarod, ha nem, együtt halad veled.
(A képet festette Emi és nagypapája
Mecsekfalun, 2018. december 2.án.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése