Fekete kerítés

Mikszáth Kálmán utolsó nagyregénye "A fekete város" címet kapja. Az írót balsejtelmek gyötrik, lelkében a kilátástalanság érzése elhatalmasodik. Nem sokkal a halála előtt választói jelenlétében mondja: "Én, aki annyira szeretem ezt a nemzetet, olyan sötét színekben látom ma az ország jövőjét, hogy elmondani sem lehet."

Nem voltam mindig jeles a történelemből, a tantárgyat mégis szerettem. Lehet, hogy ezt köszönhetem Matavovszky tanár úrnak, aki bennünket nagy barátsággal kezelt és talán fontosabbnak tartotta jókedvünket, mint a tantárgya ismereteinkből származó kiváló érdemjegyeket. Könnyű helyzetben volt, a világháború utáni történelmet még nem kellett a fejünkbe verni, tankönyvünk se tett még róla említést 1967-ben.

Találkoztam egy, az elmúlt héten készített fényképpel. Fővárosunk jeles építménye kapott gyászos, fekete kerítést. Erről jutott eszembe a fekete város nemkívánatos, kevert világa. A dualizmus utolsó évtizedében az országgyűlési képviselőnek megválasztott, elismert írónknak bizony volt miért aggódnia nemzetünket illetően.

Sötét színeket látva párhuzamot vonok magam is a bő-századnyi évvel fiatalabb és a mai Magyarország között. A parlament akkor is hangos volt, tele pártokkal, vitatkozó, egymással beszédbe elegyedő emberekkel. Ma nem civakodnak, sőt szót sem váltanak a más színekkel jelölt széksorokban ülőkkel. Régen házon kívül és belül egyaránt mozoghattak szabadon, fegyveres kíséret és páncél-öltöny nélkül. Ma sokakat igazgat a félelem olyannyira, hogy másokat csak előzetes válogatás után engednek a környezetükbe. Sajnálatos szegénység ez, Mikszáth Kálmán nem élt meg ilyet. Az idei évértékelőre összegyűjtött, az épület falai közé beengedett embereket mégsem kellett volna fekete kerítéssel is elszeparálni! Ehhez a félelmen kívül szükségeltetett talán még egy rossz tanácsadó, esetleg egy lappangó Münchausen-kór, de legalább egy vesszőkosárnyi emberi butaság.

Vajon mit szólna Szklabonya szülöttje a bekerített bazárhoz? Elszörnyülködne és nevetve dicsérné korának a jövő féltésére okot adó eseményeit. Talán jót is nevetne? Én biztos vagyok abban, hogy csak mosolyogna és az is keserűre sikeredne. Matavovszky tanár úr pedig őszintén elmondaná a véleményét. Ha ezt a diri nem engedné meg, hát lelépne a katedráról és mosollyal búcsúzna el tőlünk.