Év vége felé bevett szokása az embereknek, hogy értékelnek. A hónapok eseményeit, eredményeket és hiányokat, sikereket és kudarcokat. Nem vagyok kivétel, magam is megteszem ezt. No nem olyan részletesen, de nem is hányaveti módon. Nem kapkodok, kerülöm a felületességet és válogatok a körülöttem, vagy magamban lezajlott történések közül. A naptárba nem csak azt írom be, mikor van a szelektív hulladék elszállításának ideje, hanem azt is, hogy mikor kell a háziorvosomat felhívni. Ezek egyike se fontos, mégsem felejtendő. A kuka idő előtt megtelhet, a vényköteles kemikália elfogyhat. Természetes, hogy minden egyéb ezeknél érdekesebb lehet, ezért az adott napra-napokra bejegyzésre kerülhet. Év elején az arra érdemes tavalyiak átmásolandók a naplóba, amelyet 46-esztendeje vezetek. Ennek oldalait lapozgatni számomra már most élményt jelentenek. Vajon mit szólnak hozzá felnőtté érő unokáim, vagy egy későbbi generáció tagjai, ha megőrzik számukra a dokumentumot?
Egyértelmű vezető híre a tavalyi esztendőnek, amit vastag betűkkel jegyeztünk fel. Gazdagabbak lettünk! A kora-tavasz forintban ki sem fejezhető értékkel lepte meg a családot. Megszületett Máté, a hetedik unoka. A kevésbé fontos feljegyezettek mellett vannak még azok a dolgok, amik évfordulókkor csak az én fejemben születnek meg. Ezek közül egyik-másik elgondolkodtat és ha tetszik, értékelés tárgyát képezheti. Decemberben -ha hinni lehet a statisztikának- annyi éves lettem, amennyi a várható élettartama egy Baranyában élő férfiembernek. Megér ez annyit nekem, hogy néhány mondatot szóljak is róla. Tulajdonképpen mindenben volt már részem, amiért megszületik az ember. Volt jó és rossz, amiket én adtam és kaptam. Igyekeztem a voksomat a jó mellé letenni, nem mindig sikerült. Kicsúszhatott az a kezeim közül, mielőtt a címzetthez megérkezett volna. A szándékos rossz majdnem ismeretlen előttem és ha mégis megtettem, nekem fájt az leginkább. Nem is tudok emlékeiktől szabadulni. Még akkor sem, ha a cselekedet mások javát szolgálta.
Szóval egy mindennapos, átlagos emberi értéket képviselek. Jól szimbolizálja életkoromat -a várható átlagot- e sorokhoz kiválasztott fényképfelvétel. A gólyák lassan hosszú útra kelnek, fészkük árnyéka a szemközti ház falán ágaskodik felfelé, miközben én az úton a játékos felhők díszes kíséretével követem a nap lenyugvó sugarait. Az idő most már ajándék, ezután ennek tudatában lépek rá évente az új esztendők küszöbére. De eszem ágában sincs bármit is újra kezdeni, magamat ilyen lehetőséggel áltatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése