Írásaimban természetesen én magam is előfordulok. Blogos bejegyzéseimnek nem titkoltan egyik célja, hogy azokat olvasva megismerhessék világomat az emberek. Valaki mégis szóvá tette, hogy kevéske rólam az információja. Nem igazán tudom, mire kíváncsi, becsukott és nyitott könyv egyaránt lehet az én életem.
Kedves olvasóimnak most hadd ragadjak ki sorokat a "Mecsekfalui életutak, életképek a 20. században" című könyvből, amelyben Páll Lajos a falu lakósságáról beszél. Bemutatja az őslakó svábokat, magyarországi magyarokat, felvidéki magyarokat, jötteket. 2006-ban a szerző kérésére én magam is írtam néhány oldalt, mutatkozhattam be, mint a jöttek egyike. A soraim hosszúra sikeredtek, hát kihagyok belőlük. No nem azért, hogy az olvasót kíméljem, de azért, hogy "helyet szorítsak" azóta eltelt tizenöt esztendőnek.
Megszülethettem hát én is 1948. december 4-én Sásdon (Mindnyájan ebben a faluban születtünk a bába segítségével). A Jenő nevet kaptam keresztapám után, míg a második nevem Rudolf lett a háborúban elesett nagybátyám emlékére. Keresztapa bonyhádi takácsmester édesanyám nővérét, Máriát vette feleségül, nem volt gyermekük. Így hát hosszú éveken keresztül természetes volt az, hogy felváltva, turnusokra osztva, kilencen nyaraltunk náluk. Suttyó kölyökként kezelhettem felügyelet mellett a komoly szövőgépeket, amíg keresztmama a torta nagyságúra megnőtt rakott palacsintát készítette. Élmény volt Hidastól Bonyhádig a Mukival vonatozni. Keresztszüleim nemcsak engem, de nyolc testvéremet is a szentelt víz alá tartották...
...A testvéreimhez és unokatestvéreimhez kötődő rokonok számát pontosan nem ismerem, az óriási. Annyit mégis elmondok, hogy szüleim legidősebb unokája 1963-ban született és vannak huszonegyen. Szerencsére sokuknak még örülhettek.
1974-ig éltem szülőfalumban, Sásdon, amikor megházasodtam és feleségem szüleihez költöztem. 1977-től 1983-ig Pécs volt a családom lakóhelye, majd családi ház építése után ismét Mecsekfalut választottuk, de már negyedmagammal. Így lettem hát úgy gondolom, most már végleg "gyüttmentje" Komló város kis ékességének.
Gyermekkorom olyan volt, mint egy átlagos falusi srácé. Jó is voltam, meg csibész is, tettem a dolgomat. Nem válogattam -nem is tehettem- semmiben. Mindent jó étvággyal megettem, a kajában nem szűkölködtünk. A vasárnapi gazdag húslevesek ízére és előtte apu által szertartásosan tálalt velőskenyérre szeretettel gondolok vissza. Ilyenkor mindig együtt volt a nagycsalád. Emlékszem egy kordbársony ruhára, ami a legidősebb testvéré volt, még az öcsém is viselte, és ez természetes volt, vigyáztunk is rá, csak ünnep-vagy jeles napokon vehettük fel. Így voltak ezzel a lánytestvéreim is. Lovas szánnal szánkózhattam a főutcán, fürdőt duzzaszthattam a patakban és a haverokkal bizony elég sokat csavarogtam, de meghatározott időre pontosan otthon kellett lennem.
Gyakran keltem hajnalban, mert feladatom volt a ministrálás a rorátén és a testvéreimmel együtt sokat dolgoztam a szőlőben és a gyümölcsösben. Zenét tanultam, énekversenyt nyertem az iskolában és hamar gimnazista lettem a Kun Bélában Komlón. Minden lében kanál, de tanulni lusta diák voltam. Érettségi előtt munkaviszonyom volt már a termelőszövetkezettel. Kellett, hogy helyettem néhány hétig a már nyugdíjas édesapám tegye a dolgomat.
Szakmát tanultam, röntgenasszisztens lettem, és három évet dolgoztam is ezen a területen. 1973-ban Pécs város állami tűzoltóságához szegődtem hivatásos tűzoltónak. Talán eddig tartott a szülői házhoz való szoros kötődés. Érzelmekben, ismeretekben és környezetben gazdagon lettem huszonöt éves.
Feleségemmel, Wunderlich Erzsébettel véletlenszerűen ismerkedtem meg 1973. december végén, munkahelyén, a komlói OTP-ben. Együtt búcsúztattuk el az óévet. Kapcsolatunk erősödött, megismertük, megszerettük egymást. 1974. július 27-én a mecsekfalui templomban és a komlói tanácson örök hűséget esküdtünk egymásnak, összeházasodtunk. Ez az időpont "gyüttmentségem" kezdete...
...kétéves bentlakásos tiszti iskola... született Gábor fiam...Négyéves főiskola, levelezős Budapesten 1985-től...született Bálint a harmadik gyermekünk... Nem múlt el iskola nélkül középső gyermekem, Tibor fiam születésének esztendeje sem...
Az iskoláknak a szakmai előremenetel tekintetében meglett az eredménye. A vonulós tűzoltót hét, egyre magasabb fokozatú beosztás váltotta fel. Komló város tűzoltóparancsnoka lettem, amit közel húsz évig, 2005 decemberi nyugdíjazásomig töltöttem be...
... Mecsekfalutól nemcsak kitartó és hűséges feleséget, három klassz srácot, hanem egy megismerni és tisztelni érdemes közösséget is kaptam. A szülőfalutól "távol" itt lettek nagyapáim, nagymamáim és szüleim halála után újra szüleim, új sógorok és sógornők, öcskösök és hugicák. Harminchárom év után most már egy másik nagycsaládhoz is tartozom, talán már nem is jöttként, Wunderlich József családjához.
A könyvben az oldalaimat fotók díszítik. 1955-ben Sásdon a kilenc testvér, 1975-ben szüleim az unokáikkal, három gyermekünkkel mosolygunk a kamerába 2005 karácsonyakor és egy tavaszi kerti fotó a Mecsekfalu-i nagy családról 2006-ból. Azóta mi történt? Hát nagyon sok minden. De csak nagyon röviden. Fiaim megtalálták életük párját, szorgalmasan dolgoznak. Boldogulnak, gyermekeiket nevelik. Erzsivel együtt hét unokánk zsivajának és szeretetének örülhetünk.
(A faluról már tettem fel képet írásaim valamelyikéhez, most mégis újra megteszem, van ez annyira szép. Meg aztán ez máskor, magasabbról, más égtáj felől készült. Bocsátkozhattam ismétlésekbe a magam történetét illetően is,de ez itt egy másmilyen csokor.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése