Játék a betűkkel

 Soha nem kételkedtem abban, hogy a mi nyelvünk a legszínesebb. A legérdekesebb és a legszebb. Ez utóbbi jelzőket persze szülheti az én elfogultságom is édes anyanyelvünk iránt. Virtuozitását kívánja bemutatni egy, az internet hálóján a napokban megjelent írás. Egy történetet regél el úgy, hogy az abban szereplő szavak mindegyikét h-betűvel kezdi.                                                                                   Zöngétlen glottális réshang, mondja róla a tudomány. Én csak kimondani tudom, vagy elhallgatni, mikor hogyan  kell.  

Az oldalnyi szöveg a szerző játékos kedvét hirdeti. Az olvasó számára az élményt, a h-betűk egymásutánisága, azok csendes sokszínűsége adja. A tartalom sokat ugyan nem mond, de bohókás, benne a mosoly.  

 

   Karinthy Ferenc Epepe című könyvét végigszenvedtem. Nem igazán értettem, mit akart mondani a kitalált világgal. Nálamnál hozzáértőbbek feltételezik, hogy a mű kiadásától másfél évtized távolságban lezajlott 56-os események hozták ki belőle a furcsaságokat. Ha így van, Budai professzor azért ezt jól eltitkolta. Én inkább annak hiszek, -egy pillanatig nem bántva a kitüntetett írót- aki a megjelenéskor a zsebre tett gázsi fontosságát helyezi előtérbe.

A könyv címének csupa e betűje olyan magánhangzó, amely aláhúzza nyelvünk igaz tarkaságát. Kicsi mozgás a torkunkban vele komoly változást tehet. Lehet ezzel a betűvel is úgy játszani, mint ahogyan azt tették a h-val. Megpróbáltam ezt én is, de mert profi nem vagyok, közé loptam az é-t is.

 

Barátok,munkatársak, kedves ismerősök szűk körében nem felejtettünk el egymásnak néhány jó szót szólni a név-és születésnapokon. Gyakran hangzottak el ilyenkor rövidebb-hosszabb "méltatások". Hatvantól a kerek évfordulók ünnepeltjei már egyféle kiértékelést is kénytelenek voltak meghallgatni. Galibát ez soha nem okozott, mert a rosszat, vagy a kevésbé jót mindig sikerült színes ruhába öltöztetni. Az ötletet bő két évtizeddel ezelőtt az életkor, a negyvennégy esztendő adta. Az üdvözlő sorok  meg is születtek, a versike az ünnepelt életéről regél. Személyes érintettség miatt csak ollózhatok belőle, mert az egésznek a közreadására már nincs kitől az engedélyt kérnem. A névelők hiánya talán itt kevésbé érződik, de én és a h-betűs társam biztosan igyekszünk fogalmazásainkban és beszédünkben az "a" és "az" névelőket az elvárásoknak és nyelvünknek megfelelő formában használni.

 

Negyvennégy, életed készenlét.

Szegényen, szerényen, de ebbe még

Beférne szemérmes szerelem,

Ezerszer szemtelen érzelem.

 

Nejednek meséled, Kedvesem...

 

...Férgekért ezresed elvered,

Teheted, seftelhetsz, perelhetsz.

Kénezed, kevered, évezred

Nedvének versenyét megnyered...

 

...Felesedet le nem nyelheted,

Ételedet meg nem eheted.

Epéd vezetéke még rendben,

Epekedhetsz gyenge jércére...

 

...Negyvennégy, lesz egyszer hetvenhét.

Kedvesed ekképpen becézne,

Emberem, vérem, fejedelmem...

   Amikor a kezembe kerül egy-egy ilyen "fontos" dokumentum, jóleső érzéssel emlékszem vissza az egykori tűzoltó bajtársakra, kedves cimborákra. Az elmúlt évtizedek változásait messziről figyelhetem  csak. Azért bízom abban, hogy a tűzoltók -ha verseket nem is faragnak- név-és születésnapokon kezet nyújtanak egymásnak és őszintén kívánják a másik jó egészségét és boldogulását. Ahogyan annak idején tettük mi a befejező versszak elhangzása után, az asztalra helyezett, fotóval is feldíszített  A/4-esre mutatva.

E verset hevenyészve tették e helyre nem kevés szeretettel, megjelenésed emlékére...