Július 4-én mindenféle cifraságok mellőzésével a kezembe adták az érettségi bizonyítványomat. Az utolsó megmérettetés az orosz volt. Amikor a vizsga nyelvén elköszöntem és kiléptem a sötét folyosóra, napfényes világ fogadott. Tudtam, hogy sikerült és ez nem volt akármi, ha őszintén kiértékelem a felkészülésemet.
A válogatások utáni maradék osztálya voltunk. Soha nem lepődtünk meg, ha a katedrán új arc jelent meg előttünk, ez nagyon gyakran fordult elő velünk. A matekot legalább öten igyekeztek beleverni a fejembe, az a kevés, ami bejutott mégis, osztálytársnak köszönheti. Osztályfőnökünk - beleszámítva a megbízottakat is - éppen fél tucat volt s a sorban az utolsó egy kedves, szőke, tapasztalatlan, pályakezdő fiatal tanárnő.
A negyedik évben az érdemjegyeim átlagán 0,5 tizedet javítottam és lettem 3,7-es. Ez a javítás minden bizonnyal az ingázás helyetti kollégiumi elhelyezésnek volt köszönhető. Így hát egy kicsit mérgelődtem magamban a színhármas érettségin, de ez nem tartott tovább öt percnél.
Én úgy éreztem, hogy magyarból és oroszból többet érdemelnék. A vers elemzésénél hibaként rótták fel azt, hogy túl sok saját véleményt közöltem. Az elégedetlenkedő orosz tanárral a szlávok óriás nyelvén vitatkozgattam a hozzá nem értő elnök füle hallatára.
A matek hármasra meg földhöz csapkodtam a fenekemet, mert a tételek felével nagy valószínűséggel nem tudtam volna egy bizottság előtt megbirkózni. Az írásbelijénél egy bennünket csendre intő és a tábla sarkán hosszasan eltűnődő felügyelő tanár minden bizonnyal segített, aki mintha rámutatott volna a szóbeli egyik cetlijére? Sokkal később találkoztam egy pedagógussal és eldicsekedhettem neki. Ő volt az, aki elsőben megmondta, hogy matekból nem fogok leérettségizni és az is, aki egy másik tantárgyból, énekből nem volt hajlandó hármasnál jobbat adni, "csak" indokolással magyarázva. (Egyszer lerajzoltam, észrevette, megmutattam.)
A testnevelés még javíthatott volna, de nem sorolták az érettségi tantárgyak közé. Pedig hát nagyon nehéz volt minden óra elején sorba állni a magasságunk szerint. Majd az egész osztály takart el előlem mindig, mindent. Még jó, hogy negyedikre néhányukat megelőztem.
Az érettségi bizonyítványomat az idők során alig keresték. Az pedig, hogy miből, milyen jegyeket tartalmaz, igazán komolyan soha, senkit nem érdekelt. Eltelt azóta 44 esztendő, három gyermekem is maturált. Miattuk nem igazán idegeskedtem, készültek és teljesítettek. Az eredményeik talán már jobban érdekeltek másokat?
A statisztika már ontja az adatait, amelyek szerint ebben az évben nem igazán sikerültek az érettségik. Mi lesz, ha a kötelezővé váló 50 óra munka ezt a helyzetet még tovább rontja? Akkor én is meg tudom már magyarázni a hármasaimat, hiszen a négy nyáron az ezer órát is meghaladta a munkával eltöltött időm, ám erre fogni helytelen lenne. Szüleim, idősebb testvéreim noszogathattak volna többet, vagy a tanáraim kényszeríthették volna ki belőlem a komolyabb tanulni akarást? A hármasokat mindenki elfogadta, a jobb jegyek közös öröme elmaradt.
Ahogyan lassan elmaradtak a gyerekek is az öregedő alma mater falai közül és az apró kicsi sírásokat, a kacagást és a zsivajt elrabolta a csend.
Jenő! Nagyon aranyos az írásod, sok hasonlóságot véltem felfedezni, nem akarom most ezt írogatni, de én úgy érzem, hogy a tudásodat, tudásomat az élet "megduplázta", lehet, hogy mégis jobb jegyeket érdemeltünk volna, nem a Család ösztönzése, hanem bizonyos osztályzások idején, mindig alul értékelték és a jobb jegyek érdekében ezzel akartak bennünket ösztönözni, és ez egészen végig megmaradt! Mindig kétszer vagy többször annyit kellett teljesíteni, hogy észre vegyenek! Amennyiben szóvá tettem, akkor megkaptam, "mit reklámozod magadat" vagy hasonlók! Azért volt olyan diplomás Főnököm, fiatal, aki azt mondta, hogy a "te mélységes gyakorlatod kell nekünk !" Megmondom őszintén örültem a véleményének! Ja és az empátiát nem lehet tanítani! Ugye?! Puszillak Csiri
VálaszTörlésKöszönöm Csiri! Akárhogyan is, az a négy esztendő segített abban, hogy jó ember faragtassék belőlünk!Puszi!
Törlés