Olyan szép volt minden! Talán feledtetni akarta velünk a korai órákban történt esetet. Egy fácánkakas repült nagy erővel a házunk falának és hullott le élettelenül a járda köveire. A kakast eltakarítottam, a falat megtisztítottam. A virágos erdőmet pedig lencsevégre kaptam. A hófehér menyasszonyi ruhákba öltözött madárcseresznyék között szolidan vigyázza a határt a zöld ruhát öltött vadgesztenye fám. Amikor ültettem, tudtam, hogy a kerítésen kívülre kerül, ettől még a magaménak érzem azt. Az előtérben, középen piroslik sokadik tavaszán a birs bokor.
A fényképet a számítógép ernyőjén nézegetve, érdekes dolog jutott az eszembe. A szaletli és a kerti házikó közötti növényvilág egy elkápráztató trikolórral ajándékozott meg engem.
Egyszer már írtam a piros-fehér-zöld színek együtteséről, a nemzeti lobogónkról és az én hozzá fűződő viszonyomról. Miért is változott volna abban meg bármi is? Fejet hajtok előtte ma is. Ám a régi maradtam, és illetlen dolognak, szentségtörésnek tartom most is a bacilusok elleni védekezés eszközeként taknyos orrunk elé illeszteni a magyarságunkat hirdető trikolórt. Vitatkozhatunk arról, hogyan írjuk helyesen a címet adó szócskát, hisz ez ügyben ma is léteznek eltérő vélemények. De arról nem, hogy a piros-fehér-zöld színek lobogón, kicsi zászlón vagy kokárdán való megjelenésének az oka csak az igaz szívből eredő hazaszeretet lehet.
Kitartásomat és hűségemet a természet elismerte és megjutalmazott. A képen látható ugyan egy kevéske sárga is, -kezdhetném megmagyarázni a jelenlétét,- de önmagában az nem zavarja a hármas színeket. Meg aztán az aranyesőt is én tettem oda, miért is bántanám?
Nagyon természetesen, tisztán és mindenki számára érthetően fejezi ki Honfidal című versében Petőfi Sándor a hazája iránt érzett szeretetét, hadd idézzem annak első versszakát:
Tied vagyok, tied, hazám!
E szív,e lélek;
Kit szeretnék, ha tégedet
Nem szeretnélek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése