Tizennégy esztendővel ezelőtt mutattam be blogom névadóját, Rüszüt. Már az első év végén kísérletet tettem annak a megfogalmazására, miért is teszem mások számára is láthatóvá a gondolataimat.A következő sorok immár pontosan az ötszázadik bejegyzésemhez tartoznak. Ebből az alkalomból olyan dolgokról kellene írnom, amelyek a kedves olvasót egyfajta pátosszal töltik el? Nem gondolok erre, inkább egy miértre keresek választ és ha azt megtalálom, annak én örülhetek leginkább, engem tölthet be a megelégedettség jóleső melege.
Már az elején láttam, hogy a témák egymásutániságában nincs és nem is lesz összekötő kapocs. Írok arról, ami az eszembe jut éppen, vagy amire felhívja figyelmemet a széles értelembe vett környezetem. Azután ötlött csak fel bennem az, hogy a bejegyzéseim egy olyan tükröt tartanak elém, amely meg fog engem ismertetni az olvasóval. Egyszóval elfogadható komolysággal kell leütnöm a betűket a klaviatúrán.
Bemutattam a családomat a több-százéves ősöktől a legfiatalabb unokámig. Leírtam az életem történéseit. Ha sok-sok év után a családból valakinek eszébe jut egy dédpapa vagy ükapa, a kíváncsiságának kielégítésére legyen mit fellapoznia.
Írói vénám eredményeként megszületett verseim többségét -nevezem azokat szösszeneteknek- rendre beleloptam az illeszthető helyekre. Unokák versikéi is olvashatók és néhány esetben a kérésemre idegen tollakból származó szöveget is illesztettem a sajátomhoz. Előfordult az is, hogy olyan írásos véleményt kaptam az enyémről, amivel bűn lett volna nem kiszínezni egy-egy témát.
Kicsi hazánk történelmi eseményeivel is foglalkoztam, leggyakrabban a maiakkal. Sok a gond és a baj! Törekedtem a tárgyilagosságra, minden esetben sikerült volna? Nem valószínű!
Apró-cseprő napi események gyakran ültettek a gép elé csak azért, hogy valami szépről és jóról adjak számot és azokat terjesszem. Egy-egy történéssel másodjára is foglalkoztam, eltérő megközelítéssel.
A bejegyzéseim közül többet is alkalmasnak tartok arra, hogy elajándékozzam azokat a velem számítógépes kapcsolatban lévők születésnapjára. Élek is ezzel a lehetőséggel, igyekszem jól kiválasztani azt, az ünnepelthez illőt.
A facebookon olyan mértékben és módon terjesztem az írásaimat, ahogyan akarom, túlzásokba nem esek. Amikor hozzászólásként csatolom az enyémek egyikét, visszafogottan teszem azt. Nem kaptam még korholó szavakat, minden bizonnyal jól kiválasztott helyre, ahhoz simulékony anyagot helyezek.
Röviden így tudom megfogalmazni a miértre a választ. Örülök, hogy megtaláltam ezeket és minden beképzeltség nélkül vagyok elégedett.
2009-év karácsonyán Tibor fiam a zöld fenyő alá téve adta nekem az addigi 31 db. írásomat, "rüszüs" képes borítóval, egybefűzve. Gábor ugyanezt tette 2017. december végén. Akkor 248 volt már a bejegyzéseim száma. Itt az utolsó oldalon egy fénykép is belopakodott a kötetbe. Ezzel díszítem most a soraimat. Mindketten kedves meglepetést ajándékoztak nekem. Amikor késznek ítéltem meg egyet, ki is nyomtattam, mind az ötszáz fellapozható, nem kell hozzá a számítógép beüzemelése.
Rüszüt illett volna talán ismét szerepeltetni itt a kerek évforduló kapcsán, de felette nem szaladtak el az évek, változatlanul egy fiatal, konyhamalac süldő maradt.
Egyenlőre nem folytatom a blogos írásaimat. Különösebb oka ennek nincsen. Kerek és egész együtt a sok bejegyzés. Öregszem és nem szeretnék meg nem magyarázható ismétlésekbe botlani. Ez a döntésem nem feltétlenül végleges. Hasznosnak vélt időtöltés végett kitalálok valami mást, hasonszőrű elfoglaltságot. A százas kerek számok közül többször is megígértem, hogy írni fogok a titkaimról. Most ismét itt van erre a lehetőség, lerántom ház azokról a leplet. Ám előtte hadd köszönjem meg olvasóimnak az érdeklődést és a sok jó szót. Bevallom, nagyon jól estek az írásra ösztönző, dicsérő megnyilatkozások. Elmarasztalással nem illettek engem, de nem hinném, hogy ez elbizakodottá tett volna. Ma megnéztem a blogom statisztikai adatait. Nem tettem a papírra vetett gondolataimat agyba-főbe az internet hullámaira, mégis az írásaimat meglátogatók száma a mai nappal 109660.
A századik bejegyzésemben mások titkairól beszéltem, a sajátjaimra már nem jutott hely. A kétszázadiknál nem tudtam leírni egyet sem, helyette a Nap Hold-sütötte vörös koronája mögé rejtőzködő titokról fecsegtem. A háromszázadiknál azt várom, hogy a titok rám nyissa az ajtómat. A négyszázadik szerint a titkokat örök homály fedi. Most itt az ötszázadik bejegyzésemben őszintén bevallom, hogy egy szegény ember vagyok. Nincsen titkom, egyetlen egy se.
Ha megkérdeznéd, mit jelentesz nekem,