Tavaszvárás

Vírus és tiltás, már elegem van ebből az egészből! Az én koromban egy esztendő nagyon hosszú és drága időnek számíthat. Covid ide, vagy oda, fel kell már állnom a székemből és kimozdulni végre! Nagy szerencsémre mások is gondolkodnak így, sőt vannak emberek, akik ebben az ínséges időben olyan programmal szolgálnak, amit elfelejteni, de méltóan megköszönni se tudok.

Így történhetett meg az a gazdag élménnyel megajándékozó csoda, részt vehettem egy zongora hangversenyen. Az előadók mindegyike nagyon fiatal. Eszükbe se jut még a művek szerzőinek fejével gondolkodni, csak arra ügyelnek, hogy az ujjaikkal leütött billentyűk ott és annyi ideig szólaltassák meg a hangokat, ahogy azok a kottákban szerepelnek. És még arra, hogy a játékuk a széksorokban ülőknek felszabadultságot és örömet okozzon. Egy pillanatig nem jutott az eszembe az egyébként mindenkit fenyegető, fertőzéses világ. Csak ültem szótlanul és lubickoltam a felcsendülő dallamok hullámaiban. 

Elsőként hófehér ruhában, csipkés blúzában egy copfos szőke lányka mutatkozott be. A komoly és érzelmeket felkavaró zene után felállt és mély meghajlással köszönte meg a közönség tapsát. A következő előadó termetében és korában hasonlít az előzőhöz, akár testvérek is lehetnek. Kontyszerűen összefogott hajából egy tincs makrancosan elszabadulva, játékosan illeszkedik a felcsendülő muzsikához. A rózsaszín blúz a szőke haját vöröskésre festi. Schumann "A hazatérő vidám földműves" című darabja jókedvvel telítette meg a termet. Az illedelmes meghajlás, de a taps sem maradhatott el. A harmadik zongorista egy fénylő-kék szemű, frissen rövidre nyírt hajú kis srác. A kék- kockás rövid ujjú ingében, komoly arcával megjelenő fiú meghódította a közönséget, mielőtt a székére leült volna. Sötét nyakkendője árulta csak el, hogy egy újabb művész bemutatkozásáról van szó. Iskola-játékát befejezve ő sem mulasztotta el az udvarias elbúcsúzást. A tapsnak a két lány újbóli váratlan, a műsorfüzetben nem szereplő együttes megjelenése vetett véget. Kottára eddig sem volt szükség, a dalokat emlékezetből játszották. A négykezes kezdő akkordjai pillanatok alatt leültette a már szedelődzködni készülődő közönséget. A húsz ujjat megtáncoltató darab a zene lényegét fejezte ki. Minden jelenlevő  számára azt mondta el, amit leginkább hallani akart. Tévedtem, amikor mindössze a kottához hű játékról beszéltem. Mindhárman nyitogatták a lelkük  kapuit is. A meghajlásokat ki se várva, viharos tapssal hálálta meg a nagyérdemű ezt a szép estét.

Már javában elindultak a kijárati ajtó felé az emberek, de én még mindig mozdulatlanul ültem a helyemen. A koncert ötletének megszületése és megszervezése körül jártak a gondolataim. Mozart Tavaszvárás c. dalát is eszembe juttatta ez az este, pedig nem is csendült fel. Miért? Hálás vagyok és szerencsés, hogy itt lehettem és a három fiatal játékát végighallgathattam. A terem lassan kiürült, szájkendőjét túlzott gondossággal igazítgató néhány ember is kint van már az utcán. Magamra maradtam a csenddel, kint újra szállingózni kezdett a hó. Fel is álltam gyorsan az étkezőnkben lévő számítógép mellől, amelyen keresztül unokáim nagyon szépre sikeredett otthoni zongora koncertjét néztem- és hallgattam végig. Köszönöm szépen, Kedvesek, szépek és aranyosak vagytok! Ügyesen belemarkoltatok a papa szívébe.