A kiadós vacsora után beszélgettünk egymással, borozgattunk. Ilyenkor szóba kerül sok minden, leginkább az ünnepelthez kötődő események és emlékek. A nyugdíjas bajtárs búcsúztatója nálunk mindig ünnepi köntöst kerített magának. Igyekeztünk megadni a módját a tényleges szolgálatból távozónak. Helyünk is volt, kedvünk is kerekedett a "rendezvény" megsegítésére.
Nem volt ez másképpen az elköszönő Pista esetében sem. A dalosabb kedvű tűzoltók hamar rágyújtottak a nótákra. Egyik követte a másikat, vérmérséklettől függően csendesen, vagy éppen ércesebben, zengőn. Ezt befolyásolta az éppen kiválasztott dal tartalma de inkább a poharakból eltüntetett itóka mennyisége. Nem zavartunk senkit, gyakorló pályánk az épülettel együtt tökéletes helyszíne volt az ilyen kicsapongásunknak.
Kint a frissítő szabad levegőn hallgatjuk a benti zsongást, amikor a legfrissebb nyugdíjasunk oda lép mellém és megkérdezi:
-Főnök, ismered azt a dalt, hogy Te vagy nékem az az asszony?
-Énekeld el, melyik az?
-Hát én nem tudom elénekelni, de az Asszonynak úgy szeretném, ha elhúznád! -nézett kérdőn rám. Ilyenkor nálam van a száraz fa és ha látom, hogy jót teszek vele, dobozából kicsomagolom és a nótázókat kísérve hegedülök. Ám most hiába, a kért műdalt senki nem frissítette fel a fejemben, a szöveget sem ismertem. Kiderült az, hogy ez Marika kedvenc nótája. Kár, hogy akkor este ez nem tudott felcsendülni.
17-évvel később, Pista 70. születésnapján eszembe jutott a hiányzó dal. Már rég utána néztem, szövegét meg is tanultam, a dallama első hallásra a fejemben megmaradt. Vajon elég ünnepélyes ez a kerek alkalom arra, hogy az Asszony végre meg is hallja? Sose tudom meg, ha nem látogatom meg őket! Így hát fogtam magam és rájuk nyitottam a kiskaput. A kertben munkálkodtak. Nem engedtem őket sehova, leültek a kispadra.
-Én megtanultam. És Te tudod már? -kérdeztem. Nem válaszolt, csendben maradt.
Marikának elmondtam, hogy akkor, ott régen miért nem hangzott el. Kértem, hogy fogadja szeretettel, mintha élete párja énekelné. Most, itt, hetven évesen.
Csak néztem őket, ahogyan megilletődötten rám, majd egymásra tekintenek.
"Te vagy az a fénylő csillag...Olyan asszony vagy te nékem, amilyet én meg sem érdemeltem." A dalocska befejező sora nem szakította meg a csendjüket. Szép tavaszi nap volt, április 15. szerda. Belenéztem a szemükbe és a vasárnapot, a fénylő csillagot, láttam meg bennük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése