A televízió

A Magyar Televízió első ízben közvetítette a nyári olimpiai játékokat 1960-ban, Rómából. Otthon nem volt akkor még készülékünk, de én mégis láthattam az eseményeket. A szomszédos rendőr klubba leülhettem a sarokba helyezett székre és nagy csodálkozással lehettem szemtanúja a világ sportjának. Ma is előttem van a "fekete gazella", Wilma Rudolph sprintje és Valeriy Brumel magasugrása. Az egykor lebénult kislány aranya és a tizennyolc éves srác sikere -azonos magassággal ezüst érem-  óriási élményt adott nekem, az általános iskola 5. osztályát befejező kisdiáknak.

Nemsokára nekünk is lett tévénk, ami elé úgy ültünk le, mintha moziban lennénk. Olyan figyelemmel és fegyelemmel. Az egyetlen csatornán nem is volt olyan néznivaló, amit mi gyerekek ne láthattunk volna. Éjszakába nyúló adás nélkül, hétfői szünnappal üzemelt a csatorna. Majd jött a kettes, lehetett válogatni. Jócskán volt ismereteket terjesztő tanítás, akaratlanul is okosodtunk. Nem kellett attól tartanunk, hogy túlzottan sokat időzünk a képernyő előtt, mert volt egyéb elfoglaltságunk éppen elég.

A televízió készülékek és a műsor sugárzások fejlődése mára azt eredményezte, hogy a nap 24 órájában, száznyi csatornán keresztül figyelhetjük, mi történik a világban. Ha az elavultabb darabokat nem dobáljuk ki, mára akár az illemhelyiséget is díszíthetné a tévé. Meg kellett tanulnunk helyesen kiválasztani azt a műsort, amelyik szórakoztat, laza kikapcsolódást eredményez. Az sem baj, ha közben a szépre és a jóra nevel bennünket. Ment is ez így egy rövid ideig, azután nagy hirtelen minden ellaposodott. Elvétve találok a csatornákban egy üde zöld foltot, amelyik székre ragasztja le a fenekemet. Az akciós filmek világa elszomorít. A pozitív hős is embertelen, erőszakos magatartással nyerheti meg a csatáit. A sorozatok negyvenedik, kétszázadik része azért sem érdekel, mert a bevezető elsőt és másodikat sem vagyok hajlandó megnézni. Van azért kivétel is. Mosogatás közben szívesen hallgatom például a sokadszorra műsorra tűzött Doc Martin  sorozatot. Lelkiismeretes gyógyító munkájáért nagyra becsülöm az embertársaival közös szót nagyon nehezen megtaláló orvost. Hajdan a szavakat szépen,  artikulálva  tanulhattunk meg anyanyelvünkön kiejteni, de ennek rég vége már. Most hemzsegnek a tőlünk idegen kifejezések, amelyeknek magyar változatai szótárunkban feszengve várják, hogy őket használatba vegyük.

Azért van még dolog, amire jó ez a szolgáltatás. Ha egyedül vagy, bekapcsolhatod és anélkül, hogy néznéd, vagy hallgatnád, talán nem érzed olyannyira a magányt. Jóllehet, ezzel becsaphatod önmagad. Segít az esti elalvásban is. A Grace klinika negyed órája elég ahhoz, hogy álomba merüljek. Az első óra végén mindig felébredek és lekapcsolok, mert nem érdekel a napi penzum második fele. Szerencsére gyorsan és akadály nélkül lépek vissza az álmok birodalmába. Reggel aztán elégedetten ébredhetek fel, merthogy az este egy órányi reklámtól mentettem meg magam.

A számítógép módot ad mindarra, amire a televízió hivatott. Sokkal nagyobb a válogatás lehetősége is. Néhány hét alatt talán el is felejteném a római olimpia csodáját adó készüléket.  Az okos telefonok még rásegítenek az egyre igényesebb kivitelű, mégis háttérbe szoruló "Kékes" utódoknak.

Örülök annak, ha a szülő korlátozza gyermekének ezen eszközök használatára szánható idejét és helyette beszélget vele, vagy egy könyvet nyom a kezébe. Ennek lehet csak olyan vége, hogy igazán társas felnőtt válik belőle. Olyan ember, aki játékokat ad a gyermeke kezébe, aki megtanítja önállóan is leemelgetni polcokról a könyveket. És közben eszébe se jut bekapcsolni a fényére olyan nagyon áhítozó televíziót.