Amikor eljön a kikelet, a motoros életérzés sokaknak pezsdíti fel a vérét. A nagy karbantartásoknak vége, itt az ideje a szeretett járgányt fényesre glancolni és azt legalább a garázs elé kitolni. Vannak ismerőseim, akik a motorok szerelmesei. Ők minden évben jó időben felkészülnek az elkövetkező nagy kirándulásokra. Összetartozó csapatokról van szó, akiknek tagjai megosztják egymás között a túrák tervezési és kivitelezési feladatait. Amikor minden kész és szabad az idő, csomagolnak, felnyergelik a járműveket. A járó motorokon kényelmesen elhelyezkednek, hátra tekintve búcsút intenek az itthon maradottaknak és irány az ország, a nagyvilág. Az útjuk során vigyáznak egymásra, betartják a közlekedés szabályait. Szeretik a sebességet, felpörgetve a motort száguldoznak a széllel. De csak ott és akkor, ahol és amikor senkinek, maguknak se teremtenek veszélyes -életeket kockáztató- helyzeteket. Idén a februári tavasz melengető napsütése már kicsalogatta a motorosokat városunk útjaira. A hó nem igazán esett, a néhány centis takarót gyorsan felszárította a nap. Kellemes időben szívesen cserélik fel az emberek -ha megtehetik- a zsúfolt autóbuszokat maguk vezette motorokra. Hét dombunk emelkedői és lejtői igazi játszóteret adnak most is a két keréken gurulók számára. Nem is tétlenkedtek! Szokásuknak megfelelően birtokukba vették a Mecsekfalui úton és a Körtvélyesbe vezető széles sávon elterített aszfaltot. Nyitott torokkal bőg a kipufogó, jön az éles kanyar némasága, majd a benzint faló csikó fület sértő nyerítéssel vágtat tovább. Következik a kisboltnál az öreg, bottal és szatyorral. Esze ágában sincs elindulni a kereszteződében, jól tudja, hogy a biztonságos átkelés esélyei jelentős mértékben korlátozottak. A motor a gazdájával együtt robog el mellette, róla tudomást se véve.
Ágnes és Valéria az internet hullámain tették szóvá az évente megismétlődő, nem kívánatos motoros száguldozást. A szándékosan felerősített hangú jármű zavarja az embereket. A pihenni ledőlő, az éjszakai műszak után alvó, vagy az éppen szundító csecsemő nem számít. Lehet, hogy erre csak én gondolok? A száguldozónak eszébe se jut? Vagy csak nevelési hiányosságról van szó? Gyakran szem- és fültanúja vagyok a hölgyek által is kifogásolt jelenségnek, aggályaikat meg is értem. Keresem is a megoldásokat. Talán el kellene beszélgetni velük. Kevesen vannak és véleményem szerint ők sokak által ismertek. Megkérni őket, tegyék zajtalanná a motorokat és tartsák be a közlekedési szabályokat. Mert bizony megsértik azokat. Nem mérhettem, de többször is láttam, hogy az 50 km/h sebességet túllépték. A bajom ezzel csak annyi, hogy a kereszteződében gyakran parkoló autó ellenőrző műszere más irányban végzi a méréseit és a kocsiban ülők egyszer se mozdultak az eseményre.
Amikor kint ülök a kertben és hallgatom a csácsogó madarakat, igazi diszharmónia a kivagyi motoros zajongása. A szárnyas vendégeim csak egy kört írnak le és a visszatérő csenddel együtt helyet foglalnak az ágak karzatán, újra kezdik a hangversenyüket. Én is megszoktam, egyáltalán nem idegesít, de megértem Ágnest és Valériát. Azt viszont nem értem, hogy miért nincs a városban senki, aki ezt az ügyet a magáénak érezné és megszüntetné az együttélési szabályoknak évek óta fittyet hányók hangoskodását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése