Tóth Lőrinc Két László című drámája alapján Egressy Béni írt szövegkönyvet Erkel Ferenc Hunyadi László c. operájához. A bemutatón a híres francia énekesnő, Anne de la Grange játszotta Szilágyi Erzsébet szerepét. El is énekelhette a La Grange Áriát, merthogy ennek az anya lelkéből megszületett dallamnak ő lett a névadója. Kegyelmet kér László fiának, kinek a lakodalmán nem is olyan rég a csárdást táncolva mulattak. Palotás lett a csárdás neve. Ez a zene és tánc együtt sok-sok rendezvényt tett megkomponálása után díszesebbé, ünnepélyesebbé. Hallgatva ezt a szép muzsikát, könnyen nyílhat meg a szívünk és adhat utat magyarságunknak.
Amikor arról szól a vita, hogy kötelező olvasmányként a jövőben kezükbe vehetik-e a diákok Jókai Mór arany emberét, nekem miért a palotás jutott az eszembe? Azért, mert hajlamos vagyok történeteket, felvillanó képeket azonnal egy bennem felcsendülő zene nyelvére lefordítani. Azért, mert Erkel és Jókai között nagyságuk és magyarságuk között nem látok semmi különbséget. És azért is, mert Tibor fiam évfolyama díszesen aranyló magyarba öltözve erre a zenére ropta a táncot a városi sportcsarnokban. Az okot erre a ballagó fiatalok szalagavató bálja adta. Tömött sorok, felszabadult mosolyok és vastaps. A nagyérdemű ezzel köszönte meg a táncoló fiataloknak és az ő tanáraiknak az iskolai években elvégzett munkát. Mégis hogyan merészeltek az emberek tapsolni tudván, hogy a táncot a lefejezés követi? A hitszegő László királyra nem is gondoltak? Aggódni is elfelejtettek volna a börtönben sínylődő Mátyásért? Csak úgy, hogy a tetszésüket akarták kifejezni és fel sem villant fejükben az esküvőt követő drámai események egyike sem. Én jelen voltam ezen a szalagavatón. Szülőként feldobva éreztem magam. Nem gondoltam se Katona, se Erkel, se a Hunyadiak, se a király, vagy az őt körülvevők egyikére sem. Elnéztem viszont a sok szülő örömmel megtöltött arcát és láttam magam mellett feleségem lelkéből a táncoló gyermeke felé áradó szeretetet.
Jókai műveiben mindenütt ott van a dicséretes és a gyarló emberi tulajdonság. A világirodalom elismerten nagy alkotói egy szemernyit sem különbek ennél. Kiragadni közülük a rosszat és amiatt nem javasolni a mű elolvasását, egyszerűen szólva az egy buta emberi magatartás. Márpedig a vita most erről szól, ettől hangos a média. A főszereplő Tímár Mihály egy okos, ravasz, ügyeskedő ember. A véletlen hozta kincseket jól forgatva ismert és elismert tagja lett társadalmának. Eredményesen harcolt a Brazovics-félék ellen. A boldogulását és a boldogságát kereste. A regény végén meg is találta azt a Duna kis szigetén és eszébe se jutott onnan visszafordulni egyetlen arany forintért sem.
Kinek fájhat ez a máig kötelező olvasmány, Brazovicséknak? Jóllehet ők itt élnek ma is közöttünk megerősödve, nagy hanggal megáldottan. Ők mondanák, hogy ne nyissam ki az aranyember könyvének fedelét? Meghatároznák azt is, kinek és melyik művét olvashatom? Rosszabb lenne ez minden könyvégetésnél! Átvennék a pedagógus és a szülő szerepét? Megmondanák a gyerekeknek, hogy ezt és semmi mást? Mi van, ha a rakoncátlan nebuló mégis kíváncsi Noémi sorsának alakulására és szeretné megismerni a part homokjában futkorászó kutyust és fehér cicát? Jobb nem is belegondolni ebbe! Mi lesz azokkal a tanulókkal, akik sok-sok regényt és verset elolvasnak? Hát nem ők fogják megmondani a kötelező olvasmányok címét és azok számát. Többre lesznek hivatottak! Megtanítják a fiatalokat úgy olvasni, hogy felismerjék a jót s rosszat, bármilyen könyv is legyen előttük, amit lapozgatnak.
Eljöhet még egy olyan világ, amikor nem lesz ajánlatos Erkel zenéjére a palotást táncolni? Mert mögötte ott a cselszövés, rút viszály és esküszegés? Mert ezek a dallamok a felszabadultság érzését váltják ki belőlünk? Bizony előfordulhat, ha Jókait a könyvespolcokon felejteni rendelik. Meghatározhatják azt is, mikor és mire emeljük fel táncos lábainkat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése