És ez a szél, ha beszél a fákkal,

Az ifjúkor három kilométere a szőlőbe, vagy a gyümölcsösbe gyakran késztetett gyaloglásra, mért idejű futásra. Felnőttem és ez a rendszeres mozgás elmaradt, ellustultam. Ritkán adatott meg nekem az, hogy kiránduló csoporttal részt vehessek természetjáró sétákon. Nem kerestem őket, nem csatlakoztam hozzájuk, majd ha nyugdíjas leszek, effélén gondolkodtam.  Az a szerencsém, hogy elég sok olyan embert ismerek, akik rendszeresen túra-cipőt húznak a lábukra és bebarangolják szűkebb hazájuk ismert és felfedezésre váró tájait, Tudják, hogy nem tarthatok velük, fotóznak hát szaporán és a felvételeket nézegetve úgy érezhetem, magam is velük töltöttem el az időmet néhány kilométeren. Köszönettel tartozok ezért leginkább Zsúnak, Katalinnak.

Mecsekfalun a fiatalok rendszeresen látogatták meg a Mecsek lágy dombokká simuló lankáit. Leginkább a Nagyfát keresték fel. Talán nem is dombtető fogta meg őket a szépséges panorámájával, nem is az egyedül egekbe magasló fa, inkább a megszokott baráti közösség.

Közülük az egyik fiú olyannyira szerette a helyet, hogy azt -otthonának képzelve- gyakrabban, egymagában is meglátogatta. Mondják, hogy ott panaszolta el bánatát, ott fogalmazhatta meg kívánságait.

A halál nagyon fiatalt ragadott magával, a barátai ezt nem is érthették meg. Néhány évvel a temetése után kirándulást szerveztek a kedvenc fájához azért, hogy végre elengedjék Őt. Az óriás törzs körül egyikük verset mondott:

Szakadék

Pajtások, Titeket megcsaltalak,
és magamban jöttem ide gyakran.
Ne bántsatok érte, kamaszkori
szárnyak és emlékek vannak most itt.
És vágy segített, hogy veletek még
titokban órákat töltsek el én.

Madár dalol szívszorítón, ékes,
s szól faágak szélfútta beszéde:
Itt fáj, itt nagyon fáj, jaj, nagyon fáj.
Magamtól kérdezem, félek? Félsz hát!
És lent várón a szakadék mélye,
Mennem kell. Ez lesz a túra vége.

Rajta, ugorj hát, zuhanj! Lebegek
Gyertek ide, hadd legyek veletek!
Szeress, örülj, ez már az én kertem,
ahol madár jő s tovább nem rebben!
És ez a szél, ha beszél a fákkal,
hívja ágait, de erős a gyökér
és a törzs se hagyja gyerekeit.

Már én is azt mondom, amit a szél:
Hagyd már a lebegést és haza érj!
A szakadék mélye is jó barát.
Vagy fuss, fuss velem, szállj fel az égbe!

Add Uram, hogy a küszöbödhöz érjen!


A másikuk pedig -miután meghallgatta-, könnyeket ejtett.

Néhány héttel ezelőtt egy társaságban szó esett az egykori kirándulásokról. Azok fő szervezője javasolta a feledés homályába burkolózó túrák folytatását. Elpanaszolta, hogy távolabbi helyet kell keresni mert  a kis falunkat ölelő erdőkben elszaporodtak a kerítések, a lombkoronák látogatását tiltó táblák. Így hát a megszokottaktól eltérően autóbuszra szállnak és valahol keletebbre a Mecsekben, jólesően kifárasztják magukat.

Estefelé kinézek az ablakon és látom, hogy a lenyugvó nap felhőket küldött, talán egy csendes eső kerekedik ki belőle. Másnap ha felkel, a túlsó oldalról olyan fényes-ragyogón világítja meg a határt, hogy a kerítést se látom és a kiránduló csapat újra barangolhat az erdő csendes ösvényein. Talán az emlékeikben élő Nagyfát is megtalálják, ha az nem találkozott még a hangoskodó, kegyetlen fűrésszel.