Melyikünk ne hallotta volna már a trombita panaszosan síró hívását? Legyünk bárhol is, ha felcsendül a dallam, megszűnik a beszéd, megáll az idő és kavarogni kezd bennünk valami. Kínlódsz, szenvedsz, vagy szenvedélyesen szeretsz. És e tág határok között utazol egészen addig, amíg a trombitás tüdeje meg nem pihen, visszacseppentve téged a valóságba.
Kedves ismerősöm és barátom óvodás gyermekek között kezdte el szolgálatát. A hely többször is megváltozott, de a 3-6-éves apróságok színes társasága egészen a nyugállományba vonulásáig melengette a szívét. Többször is meggyőződhettem arról, milyen játékosan oktatja a körülötte szaladgáló tündérkéket a szépre és jóra. Láthattam munka közben, ahogyan sötét hajú kislánnyá változik és okos felnőttekké varázsolja a fehér köpenye körül táncolókat.
Amikor eljött az ideje, nehéz szívvel vált meg az óvodájától. Talán attól is tartott, hogy a sok-sok száz gyermek és azok családjai emlékképe elhalványodik, köddé válik. Félhetett is ettől, amikor a jól ismert bányászok csapata a pincesorra hívta meg egy ünnepi vacsorára. Ám az invitálás célja nemcsak a búcsú a befogadás is volt. A jelenlevők -akiket gyermekként, szülőkként jól ismert- célja egyféle nyugdíjas búcsúztató és a szeretet kinyilvánítása, jövőbeni ígérete volt. A kondérban rotyogott a pörkölt, hozzá köretnek a ropogósan friss kenyér. Emlékeket idéztek fel, néha nagyokat sóhajtottak, máskor jóízűt nevettek. A helyben készült borok felszabadították a kedves társaságot a napi gondjaik terhe alól, jól érezték magukat.
A vacsora után elköszöntek az óvónőtől, apró ajándékokat nyújtottak át őszinte tisztelettel és megbecsüléssel. Szeretetüket azzal igazolták, hogy a pincék bármelyikébe állandó szabad bejárást ígértek neki és ezt komolyan is gondolták. Nem hiszem, hogy egy embernek kell ennél nagyobb elismerés, ajándék. Létezik-e egyáltalán valami más, több, ami a lelket igazán felkavaró?
Beesteledett. A nap álomra hajtotta fejét, sugaraival búcsút intett a szőlőhegynek. A csapat tagjai lassan szedelőzködni kezdtek és akkor hirtelen előlépett a köszöntők egyike, trombitáját a szájához emelte és megszólalt a csend. A legutolsó hanggal együtt tűnt el az utolsó fénysugár és átadta helyét a némaságnak. Ekkor hirtelen, a túlsó domboldalról -mint egy messziről érkező visszhang- újra trombitaszó zendült és visszaköszönt az Il Silenzio. Csak kevesek tervezett meglepetése volt ez az ismétlés, a társaság hosszú ideig nem is nagyon tudott, nem is akart szabadulni a megtisztulás élményétől. Én nem voltam ott, de biztos vagyok abban hogy könnybe lábadtak a szemek. Az ünnepelt óvónő arcán pedig szép csendesen peregtek lefelé a cseppek. Így lehetett, ha most -jóval túl a nyolcvanon- ezt az élményét megosztotta velem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése