Diófáim

A kis falu temetőjének zavartalan megközelítésére szilárd burkolatot kapott az egykori horhos meredek szakasza. A földmunkák során arra is odafigyeltek, hogy a ravatalozó előtt jókora vízszintes felületet alakítsanak ki a halottat búcsúztató emberek számára. Majd ezt a területet egy rézsűvel összekötötték a keleti irányba felfelé tartó földes úttal. Amikor a friss töltés kissé megroggyant, gondoltam egyet, hogy a további csúszását megakadályozom.

A közelben levő telkemről kiszabadítottam az engedély nélkül felcseperedni készülő diófa csemetéket és a gyökerecskék megigazítása után, vízzel telt vödörben átvittem azokat a temetőhöz. Nyolc darab volt, kimértem hát a helyüket úgy, hogy a szakaszon a kis fák egyforma távolságra helyezkedjenek el. Fogtam az ásót, a még laza föld könnyen szót fogadott a szerszám élének. Az ültetés már gyorsan ment, a munkát csak a nagyobb mennyiségű víz hordása jelentette. Néhányszor még megöntöztem a kihajtani készülő növénykéket és kíváncsian vártam a levelecskék napfényre bújását. Még az első fűkaszálás előtt a törzsek mellé kis karókat ütöttem le figyelemkeltés, illetve védelem céljából. Az évek során mégis megsérültek,  jól látható ez a kerítéshez legközelebb álló kettőn.

Tavaly már láttam a diók árnyékába húzódó embereket és ez már túljutott az ültetés célján, örültem is a látványnak. Még fontosabbá vált tehát a damilos emberek ügyessége, odafigyelése.

Egy fiatalember által alapított csoport az ENSZ közreműködésével ezidáig 14 milliárd fát ültetett több mint 130 országban. Terveik szerint ezermilliárdig szeretnének eljutni. Én a nyolcnál sokkal többnek örülhettem már életemben, most még előnyben vagyok De mi lesz azokkal, akik életükben még egyetlen fát sem ültettek el? Elkezdeni soha nem késő! És ha nem is akarják az ásó nyelét megmarkolni? Akkor éppen itt az ideje, hogy arra őket megtanítsuk.