Megcsörrent a mobilom. Kétszer, legfeljebb háromszor hangzott el a hívás jelzése, amikor a polcról leemeltem a készüléket. Nem fogadott hívást jelzett, hát megnéztem, ki az. Azután a megkezdett munkámat tovább folytatva dohogtam magamban, ugyan, mit is akarhat? Ha fontos neki, majd hív újra.
Mit mondjak, nem voltam megelégedve a magatartásommal. Ahogy haladok befelé a nyugdíjas éveim remélt rengetegébe, úgy ritkulnak a hívások. Több nap is el-el telik úgy, hogy a telefonom néma, igaz én sem nyomkodom a gombokat gyakran. Ezért néha mérges is vagyok. Senkire és semmire, talán csak magamra.
Késő délután egy rendezvényen összefutok a hívómmal. Elmondta, csak azért keresett, hogy megtudja, hogyan jutok el ide és elsüssön egy aktuális áprilisi tréfát. Kulturáltan, szinte panaszosan, ám mégis határozottan felelősségre vont visszahívása elmaradásáért.
-Mi van akkor, ha nagy szükségem lett volna a segítségedre, ha olyan baj ért, ami egy következő hívást már lehetetlenné tett és hozzám te vagy a legközelebb? -vágta hozzám ezeket szusszanásnyi szünetet sem tartva, csendesen és szemrehányóan.
Láttam a tekintetében a barátságos mosolyt, mégis kinyögtem egy neharagudjot és mélységesen szégyelltem magam. Eszembe jutott a kis kalimpáló hangya, akit a méhecske után nem akartam kiemelni az ő óceánja közepéből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése