Édesapám némelyik gyanús zsiradéknak még a víztartalmát is ellenőrizte, mielőtt azt szappanra váltotta volna. Sok disznót bizony nem öltek le abban az időben, hát jól összekotortak mindent, hogy a mosáshoz elegendő legyen a cserébe kapott tégla alakú, igazán illatosnak nem is mondható íratlan, mintázatlan mosószappan. A csere napján mindig sokan jártak az udvarunkba, több nyelven is hangos volt az. Ahogy a kocsma is a Rákóczi és Kaposvári utcák sarki ölelésében.
1954 kora tavaszán kölcsönös érdeklődéssel itt nézett egymás szemébe egy lány és egy legény, mintha már találkoztak volna.
Csehszlovákia soha nem kezelte egyenrangú állampolgáraként a Felvidék magyarságát, a terület utódállama Európa szeme láttára, füle hallatára ma hasonlóan viselkedik. 1946-évben a lakósságcsere- egyezmény kölcsönös aláírása után utálatát megfűszerezve kitoloncolt, internált és deportált.
Rabszolga munkára a cseheknek adott magyaroknál mégis csak szerencsésebben járt a Magyarországra telepített.
Nekem nem volt egyetlen történelem tanárom se, aki csendesen és tényszerűen néhány mondatot szólt volna a kitelepítésekről, a meghurcolt, megalázott emberekről. Érthető okokból a tananyagokban sem szerepelt soha. Ezért aztán még nagyobb figyelemmel hallgattam az egykori "kocsmai" hajadont, aki csak röviden, de többszöri nekifutásra végre megosztotta velem életének töredékét.
A hétgyermekes családot Baranyában szórták szét, e lánynak - édesanyjával együtt - Gödre jutott. Jókán a család eltemette az édesapát még a szétrobbantásukat megelőző évben, aki "önként" szlováknak vallotta magát. Maradni szeretett volna az otthont megőrizni a gyümölcsössel, a káposztát és dinnyét termő földdel együtt. Egy igen magas Úr, hát örökre megoldotta a problémáját.
Jókáról ért ide a legény is, a Mecsek északi oldalán, a hegynek dombokká simuló karjai közötti kis faluba. Nem ismerték egymást, nagy az a szülőföld, sokan lakják. Több falu épült össze ott egy nagy-nagy kertben az óriás platán árnyékában.
Szerencsés véletlen kettőjüknek ez a találkozás. Rövid és kitartó udvarlás után a legény asszonyának hozza a lányt. Innentől pedig az életük olyan, mint mindenki másé. Család és munka, bánat és öröm, kudarcok és sikerek. Övék még a lassú asszimiláció is.
Nem azt mondja, hogy Jókán járt, hanem azt, hogy hétszer volt otthon. Meglátogatta Őt Jóka polgármestere is.Szó esett Jani Bácsiról is, akit nemrég kísértünk ki a temetőbe, aki elsőként házasodott az őslakó svábok közül választott kislánnyal, oldandó szerelmükkel a csendet. Számlálgatta, hogy már csak ketten vannak itt a faluban a messzi "idegenből".
Az egykori legény már rég a Teremtőé, Ő viszont emlékeivel együtt gyermekei, unokái és dédunokája között még győztesen él, amire a neve egyébként is kötelezi.
Nehezen jár, korán fárad, ma mégis bőbeszédű. Mintegy dicsekvésképpen elmondja még azt is, hogy az otthoni sokból azért van egy kendőcskére való földje. Ez jól láthatóan megnyugtatja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése