A pirospozsgás lány

    Néha olyan sokat kapunk és keveselljük azt, néha pedig semminek tűnő az ajándék és mégis milyen becses! Olyan ez egy kicsit, mint a szerencse, amit észre kell vennünk, amikor körülöttünk ólálkodik azért, hogy ránk is mosolyoghasson. Engem megtalált a közelmúltban, amikor szántszándékkal álltam meg egy kis beszélgetésre egy kapu előtt. Nem siettem. Tudtam, hogy jót teszek, ha az asszony kicsit kibeszélheti magát és már mondta is. Keveset látogatják a gyerekek, unokák és dédunokák, olyan nagyon egyedül érzi magát. Hiába teszi a dolgát, a Papa hiánya még naponta megríkatja. Belátja, hogy a gyerekeknek is sűrű a dolguk, sok a tennivalójuk. A közel hatvan évnyi boldog házasság után egy óra is sok élete párja nélkül és az a fránya nap neki huszonnégy ilyenből áll. Mégsem töltheti tészta gyúrással el az egész napot! A tyúkok felől tehetné, nagyon jól tojnak, ennek élete párja is igen örülne.

Megajándékozott egy történettel, amit nem gondolom, hogy zárt borítékban kellene tartanom, hát tovább mondom:

   A falusi szatócsboltba leginkább kenyérért és sóért jártak az emberek, nem volt hát nagy a forgalma. A boltos sem volt igazán szatócs, inkább csak egy gyámolatlan, az élet nagy dolgaiban járatlan, tapasztalatlan fiatal legényke. A pult szélénél ült, ide találtak utat a délelőtti nap sugarai.

A csendet léptek zaja törte meg, egészen későn hallotta csak meg, valaki már a legfelső lépcső fokoknál járt.

Egy pillanat és már ott is állt előtte, olyan sudáran, olyan pirospozsgás gyönyörűn, ahogyan őt mindig is látta. A meglepetéstől késve emelkedett fel a székről. A lány hiába a legszebbek közül való, zavarával küszködött, ujjait tördelte, megállt a felegyenesedő fiú előtt. Nem is köszöntek egymásnak, csak csendben néztek a másik szemébe.

  -Hol van a gyűrűd? -kérdezte a fiú.

  -Visszaadtam. -mondta halkan és látva, hogy van még ott kérdés, ahonnan ez jött, folytatta. Nem asszonynak kellettem volna, nem is igazán készült a fogadásomra, idegen is volt az a város, hát visszaadtam neki.

  -Tudod, hogy én mindig is szerettelek. -szólalt meg félénken és folytatta egyre bátrabban. Legyél Te akkor az én feleségem! Már rég mondanom kellett volna, nem mertem. Csak messziről sóvárogtam érted a dombtetőről.

  -Tied a szívem, leszek a feleséged. -suttogta alig hallhatóan a lány és belesimult a fiú várakozó karjaiba.

A jegygyűrű visszaadásáról más is tudott már, hát szólni kellett neki még aznap, hogy ne jöjjön kérőbe.

   Évekkel később arról beszélget a házaspár, hogy a falusi szilveszteri bálba mikor és hogyan menjenek. Minden évben ott vannak, de most, mintha az ember nem akarna. Nincs közöttük ezért civakodás, de a bált többször is felemlegetik. A lányuk nagyobbacska már, hála Istennek kinőtte a baját, amiért sokáig gipsszel rögzítették, tőle mulathatnak, akkor?

   -Valóban azt akarod? Bál helyett azért bújjunk mi össze? Tudod jól, hogy félek kihordani még egy babát!

    Nem voltak részesei a falusi szilveszteri mulatozásnak. Az ember akkor éjjel úgy ölelte asszonyát, mint amikor a munkából haza érve fázósan bújt mellé a paplan alá, csak sokkal forróbban és szorosabban. Az új esztendőben a bányászok napján, fiúval gazdagodva ünnepeltek.