Kora tavasszal körbejárom a kertemet többször is. "Kirándulásaim" egyikét a fáknak és a bokroknak szentelem. Hogy vannak, milyen állapotban fogadhatják a rügyfakasztó kikeletet? Mi dolgom lesz nekem az árnyat, a virágot és gyümölcsöt adó lombosokkal? Majd meg is tervezem a munkát. A metszést és a koronák alakítását sok éve már késő ősszel letudom. Így történt ez most is október és november hónapokban. Tavaszra csak a lemosó permetezés marad, azon meg nincs igazán mit tervezgetni. Elő a kannával, vegyszerrel és rajta!
Ha néhányszor elnagyolom ezt a munkát, annak következményeit néhány kényesebb növénynél gyorsan megláthatom. Felületességem eredményeként a gyorsan megszülető gombák tarkára festik a fák ágait. Megállítani ezt a folyamatot nem egyszerű és ha néhány évet lustán vársz, már nem tudod azt visszafordítani. Így jártam hát, végig nézhettem, hogyan "éhezteti" ki és mérgezi meg gyümölcsfáim egyikét egy taplógomba, miként terpeszkedik óriási erkélyként annak törzsén.
A kényes fa gyümölcsét ritkán láttam, a gombát nem bántottam. Rácsodálkoztam erre a szimbiózisra! Vajon mindkettő akarta? Melyik mondta a másiknak: Ne hagyj magamra!
Múltak az évek és a Tapló -hol itt, hol ott- újra megszületett, majd végleg elmaradt. A fa hirtelen megöregedett gyérülő koronás fejét engedékenyen hajtotta meg a fűrész előtt. Nem maradt meg belőlük más emlékként, csak ez a fénykép és fejemben egy József Attila vers:
Halálos szerelem
S ha nem volt még halálos szerelem,
azt akarom, ez halálos legyen,
értelmes kín: mert nincs értelme annak,
ha embernek üres kínjai vannak,
s ha nem szeretsz úgy, mint tenmagadat,
én meg fogom majd ölni magamat,
nem hogy szerelmem vagy bosszúm mutassam,
de jobban fájna elsorvadni lassan,
s árnyék leszek, melytől szorongva félsz,
bíró, kitől büntetést nem remélsz:
vigyázz! Ne hagyj meghalnom, amíg élsz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése