Ha barát kell

    Félkörben ülnek a nagyszoba közepén, beszélgetnek. Nyugodtan tehetik ezt, mert a feladatot, amiért találkoztak, az egybegyűltek már teljesítették. A jó étvággyal elfogyasztott ebéd után a kávéjukat iszogatják. A testvérek között ül most valaki, aki legtöbbjüknek idegen, aki soha nem járt így még közöttük. Most az asztalra helyezett telefonjával bíbelődik, majd feláll és nagy tisztelettel, szó nélkül csendet kér. Odalép a háziasszonyhoz, udvariasan meghajol és a kezét kinyújtva felállni segíti. A mobil telefonon megszólaló lassú tangó ütemére táncolni kezdenek. A többiek csendben maradnak és szemükben nem titkolt meglepetéssel nézik a táncoló pár zene üteméhez igazított mozgását.

   Nagyon közel vannak már a kerek nyolcvanashoz. Mindketten sok évtizedes, szerető hűséggel megtöltött élet után váltak özveggyé és hajtották esténként párnájukra a fejüket, egyedül. Nem igazán szokványos dolog az, hogy ilyen idős korban -bármilyen mértékben is feladva a függetlenségüket- kifelé tekintve társat keresne az ember. Ül a szobában két idősebb lánytestvér, akik már régebben kikísérték életük párját a temetőbe és rövidebb-hosszabb idő óta férjek nélkül élik az életüket. Vajon milyen gondolatot szülhetett fejükben ez a kora-délutáni, szokatlan tánc? Elfogadást és egyetértést, mert a most már nem is idegen ember társaságában a beszélgetés zavartalanul folyt tovább, mintha semmi nem történt volna.

   Pedig hát történt, nem is akármi! Két ember kezet fogott egymással, mint ahogy ezek a fák az erdőben. Hogy örülhessenek! És féltsék, vigyázzák a másikat a viharos erőkkel támadó szelektől. 

Ha barát kell,

legjobb leszek.

Ha magányra vágysz,

én a csönd leszek.

És ember leszek,

mert emberre vágysz:

ki szeret, ki elfogad,

s kit igaznak látsz.   „ Charles Dickens ”