Nem akarok én most elköszönni tőle, megtörtént az nagy tisztességgel ezen a friss januári hétköznapon. Tűzoltók, katasztrófavédelmi munkatársak, díszőrség egyenruhában, feszes vigyázzban. Soronként felvonulás, tisztelgés és főhajtás. Ha láthatná és az emlékezés szavait hallaná, megelégedéssel nyugtázná. És amikor nincsenek szavak, szól a zene. Nem marad el a Himnusz és a Szózat sem. Énekszó zengi mindkettőt, most fájdalmasan és szívekbe markolón.
Szeretett énekelni, ha nem is színpadra született tehetséggel. Nem felejtette el kérni, hogy játsszam el -ha hegedűt tartottam a kezemben- a kedvenc nótáját. "Rendes ember én már nem leszek"-zendített rá, pedig hát az volt. A kertjében tűzrakó helyet épített, kőr alakút, téglából falazva. Nem felejtettük el megkritizálni a nyugdíjas bajtársunk munkáját, össze is romboltuk azt. Azzal vigasztaltuk meg, hogy szakemberrel, klinker téglával, a szomszédoknak is nagyon tetszőt építtettünk. Fel is avattuk hamar, rotyogott az üstben a gulyás. -Van neked jó hibád és rossz hibád is!-mondta gyakran, amikor helyes irányba próbálta terelgetni a meg-megtévedő tűzoltóját. Ez a mondás rajta ragadt, de mindannyian tudtuk, hogy ezzel csak azt a véleményét fejezte ki, miszerint nem létezik hiba nélküli ember. Ő sem volt olyan. - Látjátok Ő az, aki soha egyetlen galibát nem követett még el! -szólt és mutatott tréfásan a sugárcsövet markoló tűzoltó szoborra.
A temetőben találkoztam egy asszonnyal, lépcsőházi szomszédjával, túl a nyolcvanon. Messziről intettem neki és gondolatban megköszöntem a kérdésemre adott válaszát. Hát ezért hiányoznak sokan a szertartásról. Akiknek itt kellene lenniük, azok túlnyomó többsége már földalatti koporsókban, vagy felszíni urnákban pihennek csendesen. Számítson hát a sok igazoltan távol maradóra az, aki a kilencvenen túl teszi le a kanalát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése