Violin Concerto

Hatvan-hetven-éves korukban megajándékoztam a testvéreimet egy-egy A/4-es, kollázs-szerűen elkészített fotóval. A képeket én keresgettem össze, a számítógépes szerkesztés gyermekem feladata volt. Középen a kilenc közül éppen ünnepelendő aktuális, 18-éves fiatalként tekint mosolyogva ránk. Majd körbeölelik őt a több generáció tagjai. Igyekeztem úgy válogatni a képek közül, hogy azok egészet alkothassanak a testvérről, családjáról, de nem hiányozhatott az összeállításról a másik nyolc sem a szüleinkkel együtt. A tesóknak tetszett, de magam is méltóknak tartottam ezeket az ajándékokat a kerek évfordulókhoz.

Tavaly a születésnapom reggelén a számítógépen kaptam egy köszöntő levelet. Annak első harmadában Mendelssohn E-moll hegedűversenyét hallgathatom. Meg is tettem, mielőtt tovább olvastam volna. Ezen a hangszeren a játék tudásom soha meg sem közelítette azt a szintet, hogy kísérletet mertem volna tenni a felcsendülő zene akár csak a kezdő taktusainak megszólaltatására. Igaz, azok végső formáján a fiatal szerző is sokat bajmolódott. Füleimnek és az egész énemnek talán ez a legkedvesebb melódiája. Tudhatja ezt a levél feladója is, de tetézi még örömömet azzal, hogy Virginiából küld ide hozzám egy fiatal hölgyet, Hilary Hant, vállára csapva  a hegedűje és ezt a Violin Concertot most csak nekem játssza el!

Sok mindenkitől hallhattam már. A fegyelmezett játékú Heifetztől, Ojsztrahtól a játékos David Garrettig. Anne Sophie Mutter az őt megrovó, szemellenzős kritikus szerint egoisztikusan szólaltatja meg a hegedűjét, ám a zenekar mégis ki tudja szolgálni. És ez a Hilary? A mai fiatalokkal együtt nem a kottán sorakozó hangjegyeket szólaltatja meg, hanem a saját lelkét.

Ezt érzem én, amikor a játékát hallgatom. Betéve tudom a hangok egymásutániságát, a szárnyaló zenét gondolatban megszólaltatom magam is. És a dallammal együtt máris ujjong és repdes az én lelkem is. Fejemből kiürül minden más gondolat, csak a szép és a jó, a fény és valahol nagyon messze a csillagok ragyogása marad.

A születésnapi köszöntő levél második harmadát Bartos Erika verse töltötte ki, díszítette azt fel. Elolvastam, kétszer is és ahogyan kell egy ilyen korú embernek, rendesen elérzékenyültem.

Bartos Erika: Apával a Holdon

Mit álmodtál kicsi Gergő?
Felrepültem álmomban!
Azt álmodtam, hogy hátamon
két hófehér szárnyam van!
Fenn az égen ugrándoztam
pihe-puha felhőkön,
vártam, hogy az égi mozdony
értem gyorsan eljöjjön!
Megérkezett késő éjjel,
felvett engem utasnak,
hogy a Holdra kényelmesen,
vonatkocsin utazzak.
Arra járt az égbolton egy
ezüstszínű rakéta,
Apa volt a vezetője,
ezüstszínű sisakba’!
Kiszálltam a vonatból és
Apa felé repültem,
ezüstszínű rakétába
Apa mellé beültem.
Holdon, Holdon, sárga Holdon
hintáztunk egy keveset,
lecsúsztam a sárga csúszdán,
Apa fogta kezemet!
Elindultunk hazafelé,
hullócsillag vezetett,
amikorra hazaértünk
éjféltájban lehetett.
Anyát láttam, átmásztam a
Kerítésünk rácsain,
Észrevettem hirtelen, hogy
Eltűntek a szárnyaim.
Anya karján elaludtam,
visszatett az ágyamba,
így történt, hogy Holdon jártunk
Apával az álmomba'!

 József Attila 35 perces verses összeállítását Jordán Tamás tolmácsolásában hallgathattam meg a levél harmadik, befejező részében. Válogatott versek, a "Tanítások"-kal kezdi. Egyiket se emelném ki, hogy jövök én ahhoz.Gyorsan eltöltöttem a szeretett költő gondolataival fél órát.

Azok a -testvéreimnek elkészített- kollázsok már nem is annyira értékesek! Nekem legalább az ilyenkor  szokásos gratulációknál többet ért ez a "Boldog születésnapot, Apu!" levél.

Hja! Így félúton a kerek felé elárulom azt, hogy kaptam még egy hatvankilences gyertyával felcicomázott tortát is! Kisfiam, igaz örömet okoztál, köszönöm!