Látod, milyen türelmes?

     Ez az internet fantasztikus. Gyermekeim, kicsi unokáim belenőttek, de nekem ma is a csodák csodája. Leülök a gép elé és utazok a világ bármelyik pontjára és bámulom a képernyőt. Nem olyan, mint a valóságban látni és érezni, de hát mire való az ember beleélő képessége? Fiatalabb koromban nem volt lehetőségem, se időm, se pénzem körülnézni még a szomszédos országokban sem. Eszék városa volt az első az akkori Jugoszláviában. Családostól utaztunk az új autónkkal kirándulni, nem konyakot venni. Voltam még Komló két testvérvárosában, így jutottam el Neckartenzlingenbe és Valpovoba.

Másutt nem jártam, pedig most meg-megtehetném, ha nem lenne szélütött karom s lábam. Marad hát a világháló. Barangolhatok kedvemre bárhol. A legszebbek mégis az itthoni kiruccanások, van bőven pótolni való.

Ismerőseim közül többen is szerelmesei a hazai tájaknak, szűkebb Baranyánknak. Megosztásaikkal lehetővé teszik számomra, hogy velük együtt túrázzak, gyönyörködhessek a Mecsek gazdag flórájában, láthassam a kacskaringós utak mentén megbúvó falvakat, az ott élő embereket. Közülük többen is rabjai a természet fotózásának és szívükben vannak ők olyan gazdagok, hogy a lencsevégre kapott pillanatokat megosztják másokkal is. Így lesz végül kölcsönös az öröm.

Néhány hónapja a felvételek közül egyik megfogott. A lehullott őszi levelek között egy üres pad. A magányt, az elmúlást, Tóth Árpád Meddő órán c. versét juttatta eszembe.

"Magam vagyok.

Nagyon.

Kicsordul a könnyem.

Hagyom..."

Mondtam is, hogy nem szeretem az üres padokat! Gyorsan kaptam választ, nem akármilyent.

    "De miért is nem Jenő? Nem csináltak semmi rosszat! Nagyon is lehet szeretni őket, bennük a lehetőség. Hisz hívogatnak, várakoznak csábítóan. Ülj csak ide rám! El sem tudod képzelni mióta várok rád epekedve, gondolja a padnyi agyával, csupasz pad szerető szívével.

Hisz pihentető időt töltesz rajta elmélázva, álmodozva, vagy akár elgondolkodva az élet dolgain... Jó kis traccspartit lehet rajta rendezni. Menedéket nyújt a magányosoknak ugyanúgy, mint a szerelmes pároknak a világ szeme elől... Jaajj nem folytatom, agyon untatnálak vele. Tuti regényt tudnék írni róla. Ez is egy kedvenc padom, látod milyen türelmes...

    Elolvastam újra, csapongtak a gondolataim. Az egyik a kihalt, éjszakai vasútállomás padjára szált, ahol szenderegve egy egész éjszakát töltöttem el. Az utolsó szerelvényt lekéstem, a fejemet párnára hajtani nem volt helyem. A másik a vágyak birodalmába repített. ám ott csak a mesékkel találkoztam, olyan padokkal, amelyeket soha nem láttam, vagy nem vettem észre az életemben.

Végül gyors szárnycsapásokkal visszaérkeztek a lehetőség, a csábító várakozás, a szerető szív otthonába.

Marika nemcsak fotózott, de a képhez használati utasítást is adott, egyszerűt és nagyszerűt. Azt teljes egészében elfogadom. Tuti regényét ha megírná, szívesen olvasnám.