Kemencében sült a vacsoránk, nem csalatkoztunk, megint nagyon finom falatok dolgoztatták meg ízlelő bimbóinkat. Jóleső fáradtsággal ülünk a sötétedő nyáresti kertben. Zoliék ismét túlzásba estek a kínálatok sokféleségét illetően. Túl vagyunk már a desszerteken is, jönnek ismét a pálinkák és borok, egyik zamatosabb a másiknál.
Attila gitárt fog és a pengetett húrok rezdüléseit hangszálaihoz igazítja. Dalait jól ismerjük, közülük többet közösen is énekelünk. A háttérben csendesen, hegedűmmel kísérem, simuló más dallammal. Egy kis szünet és én nagyon bátortalanul Massenet zenéjét játszom, de az első oktávos ugrás után kiadott hanggal a kísérletet be is fejezem. Hogy jövök én ehhez, hogyan merészelem megszólaltatni hangszeres tudásomtól bércek magasságában felcsendülő, keserédes zenét? A gitár elhallgatását beszédek erősödő foszlányai váltották fel, lehet, hogy az én próbálkozásomat nem is hallotta senki. Vagy mégis? Valaki oda jött hozzám jelezve, hogy hallotta.
Arról beszélt, mélyen a múltjában elkalandozva, hogy az elindított dallam milyen gondolatokat ébresztett benne. Feleségéről szólt, alig hihetően, túl szépen. Őszintén szereti ma is, de elmondani neki nem meri, nem tudja. Hogyan is nézne ki, közel a nyolcadik ikszhez? Úgy éreztem, a félsz tartja vissza a vallomástól, hogy nevetség tárgyává válhat az őszintén kitárulkozó ember. Biztattam, mondja csak el, bátran! Kölcsönös érzések esetén a hálát tükröző szemeket fogja látni és a cirógató kezeket érezni.
Jöttment ő a faluban, mint jómagam. Más településről ide költöző, életének párját a falu leányai közül kiválasztó embert hívják így. Akkor is így van ez, ha a leány választotta ki magának a fiút. Közösségi ember, a falu rendezvényeiről el nem maradó. Együtt muzsikáláskor a szájharmonika az ő hangszere, zsebébe csúsztatva azt, leginkább mégis a dalolást választja érzelmei kifejezésére.
A nyári, kerti összejövetelen az a néhány, hegedűből megszökött hang nem jutott messzire, elidőztek azok a szívénél. Hosszú sétái rövidülhettek kicsit, látása sem könnyíti már meg eligazodását a világban. Arról pedig korábban lemondani kényszerült, hogy festészetével meséljen nekünk. Hiába tekint ki az ablakán, a falu templomocskáját és a felette szaladgáló felhőcskéket az ecsetével már nem látja. Maradt a muzsika, amelynek nyelvén ha tehetjük, beszélgetünk egymással.
Hívott bennünket, gyakoroljunk! És mi ott voltunk február legelején, megünnepelni a kerek, nyolcvanadik születésnapot. Hétköznap volt, születésnapra terített gazdag, ínycsiklandó vasárnapi asztallal. Az ünnepelt megkért, hogy én olvassam fel a feleségét köszöntő sorokat. Fogtam a papírt, asszonya elé álltam és helyette mondtam el mind a nyolc versszakot:
Matának
Eggyel
ismét több, vagy kevesebb talán,
nem
számolom, nincs is szerepe ma már.
Vagy
mégis?
Kerek ez
az esztendő s akad még teendő.
80 év,
Istenem, de szép!
Megköszönöm.
Ígérem, a
régi utat járom,
még ha
csökkennek is a távok,
ha új
ösvényt már nem is találok.
Halkabban
szól a tavaszi madár.
Hallom
még, de színes ruháját alig látom,
megfesteni
nem merem, barátom.
Mégis
bohém ez a nyolcvan év
és a
korlátai közé szorított ember.
A szív és
a lélek, az együtt lélegző társ
biztosan
tehet róla, egy percig nem vitás.
Mit adtál
nekem?
Mindent,
ami az életemnek fontos,
sorolhatnám,
de nem lenne pontos.
Megbecsüllek
jó szóval és szeretettel,
mégis az
adósod vagyok,
Törleszteni
csak kísérletig jutottam,
ez
évfordulón most megadom.
Kimondom
a szót, a szokatlant.
Figyelj
rám és hallgass!
Kiálthatnék
harsányan, hívón,
koromhoz
már nem is illőn.
Mint
ahogyan a nap,
aki akkor
is harsogva gördül fel
minden
nap az égre,
ha
sugaraival kis kavicsokat csillant.
De nem
teszem, szólok csak csendesen.
A
csillagok fénye voltál
és az
vagy ma is nekem.
Halkan
verselem, szeretlek Kedvesem.
Rövid csend következett, kéretlen. Mintha Massenet zenéjét hallottam volna, valahonnan, messziről. Hát mégis kimondta és nagyon egyszerűnek tűnt az egész.
Gyakorolni hívott bennünket, örömmel tettünk ennek eleget. Jöttek a dalok, egyiket követte a másik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése