Édesapám

     -Édesapádról nem igazán írtál még,  igen szívesen olvasnám! - korholt barátságosan egyik ismerősöm a kedvesek közül.

  -Igazad van, meg nincs is! - Aput többször is megemlítettem a családomat érintő visszaemlékezéseimben. - hárítottam el mosolyogva a jóleső pirongatást.

Anyuról egy önálló bejegyzés szól a blogomban, miért ne tehetném ezt meg unokáim dédpapájával is? Meg kellene kérdezni a testvéreimet, talán többre is emlékeznek, mint én. Hetedikként talán másképpen látom Őt, mint a "bölcs" öregebbek. Kaptam egy néhány oldalas, mindig irigyelten szép, kézírásos levelet. Elolvastam, azután újra, - a szavakat is jól megrágva - lépésről lépésre haladva ragasztottam be a fejembe a levél mondatait. Egyetlen szót ki nem hagyva belőle, megosztom ezt a kedves olvasóval.

     "Most, hogy rászedtél a gondolkodásra, hogy milyen is volt a mi édesapánk, a kis dédunokám jut az eszembe, aki esténként még átmegy a szülői ágyba, középre fekszik, egyik kezével az anyja kezét fogja, a másikkal az apjáét és a következőket mondja: - Nekem vannak a világon a legjobb szüleim.    - Hát  én is így érzek, csak sajnos már múlt időben.

Apu sokat mesélt nekünk szüleiről, testvéreiről, gyerekkoráról, bonyhádi diákéveiről, a Svájcban töltött éveiről.. A történetekben sok vidámság volt, persze szomorúság is.

Édesapánk nagy családban nőtt fel, hét testvére volt. Apja borbély, a gyerekeit is bevezette a mesterség rejtelmeibe. Amikor nagyapát Gyula fiával együtt besorozták, (I. világháború) nagymama vette át a családfenntartói szerepet. Hentes üzletet nyitott, kosztosai voltak. Így próbálták átvészelni az ínséges időket. Apu a második világháborúban egy öccsét a Don kanyarban, egy húgát a családjával együtt Budapest bombázásánál veszítette el.

Amikor Svájcból hazajött, hentes és mészáros üzletet nyitott. Apu dolgozott az üzletben, - Anyu segítségével - a műhelyben segédek, inasok (Klein Jancsi, Grósz András, a tragikus sorsú Szakala Jóska, Simonyi (Schőn) Jani bácsi, Rumbus bácsi).

Hobbija a szőlő és a gyümölcsös volt. Nagy örömét lelte bennük. Családostól kirándultunk, játszottunk, nótáztunk (Árnyas erdőben szeretnék élni nyáron át...). A gyümölcsöst Gazdag bácsi kezelte, a szőlőt Ágnes nene és családja kapálta.

1951-ben vége lett a maszek világnak, Apu a Földműves Szövetkezet dolgozója lett. Pécsről, a Húsipariból kapta az 1/2 disznókat, az 1/4 marhákat, felvágottat. A Sütőiparitól péksüteményt.

Egy kedves emlékem fűződik ehhez. Mi gyerekek még ágyban voltunk, megérkezett a péksütemény, Apu mindegyikünknek bedobott az ágyba 1 friss kiflit. Isteni volt! Ezt többször is megismételte.

Jöttek a nagy, argentin fagyasztott marha combok. Éjfélekig bontotta, bejött mindig átmelegíteni a meggémberedett ujjait. Hajnalban már ott sutyorogtak az ablakaink alatt a sorban álló emberek. Mert akkor a sorban állás volt a módi. Kevés volt a hús.

Apu -Géza bátya segítségével- hurkát, kolbászt, szalámit töltött. Nem kellett erről elszámolni, szemet hunytak az akkori vezetők, mivel nagy család voltunk és a fizetés nagyon kevés volt. Zsír gyűjtést vállalt, szappant cserélt zsiradékért, disznókat tartott. Este, -amikor a gyerek zsivaj elült- csinálta a papír munkát. Precízen, pontosan, szépen, hibátlanul, az iroda nagy megelégedésére.

Sokat hallgattunk rádiót, népszerű dalokat, rádiójátékot. Apu, Anyu szerették a magyar nótát. Sokat is tudtak. Apu kedvence a Hajlik a jegenye. Nagyon szépen énekelt. Kaptunk egy lemezjátszós rádiót, akkor ismerkedtünk meg a sok, népszerű operett és opera áriával. A zene szeretete mindannyiunkra ráragadt. Mindegyik gyerek tanult zenélni, ki hegedűn, ki zongorán. Lali, Jenő a hegedű művészei lettek, Vera, Erzsi a zongorán ügyeskedtek. Mi többiek csak tehetségtelen kezdők maradtunk.

Az irodalom és benne a versek is nagyon szeretett téma volt nálunk. Apuék figyelemmel kísérték a tanulásunkat. Fontos volt nekik, hogy jól menjen a tanulás, ha kellett, segítettek. Apu nagyon sok verset ismert és sokat is idézett nekünk. Petőfi, Arany, Vörösmarty, sőt Goethe: "Kennst du das Land, wo die Zitronen blühn?" Vagy Berzsenyi: "Isten! Kit a bölcs lángesze föl nem ér csak titkon érző lelke óhajtva sejt."

Boldog gyerekkorunk volt, szerető Édesanyával és Édesapával, de ha kellett, kellő szigorral nyesegették vadhajtásainkat. Minden vasárnap templomba küldtek bennünket, esténként az ágyban együtt imádkoztunk.

A karácsony nagy ünnep volt. Szép fenyőfa díszítette a szobánkat. Ajándékba mindig hasznos dolgokat kaptunk. Körbe álltuk a karácsonyfát és elénekeltük az összes szép karácsonyi éneket. Utána játék következett. A kígyós, létrás társasjátékot Anyu készítette /egy katolikus diák újságból vette az ötletet/. A karácsonyi szünetben -kivételesen- magyar kártyával is játszhattunk és malom játékot is csináltunk. Apu, Anyu odaültek közénk és velünk együtt játszottak.

Éjféli misére Anyuval mentünk, Apu otthon maradt a kicsikkel és főtt kolbásszal, reszelt tormával várt bennünket.

Amikor már nagyobbak lettünk, segítenünk kellett a szőlő és gyümölcsös munkáiban is. Cseresznye szedés, kapálás, kajszi- és alma szüret, szénagyűjtés. Később a szőlőt el kellett adnunk. Apu belátta, hogy sok ez nekünk, de nagyon fájt a szíve érte.

A politikai életben is részt vett. Szociáldemokrata volt. A háború után a Szocdem. és a Szocialista párt egyesülésének előkészületeiben is tevékenyen részt vett. Őszintén hitte, hogy ez valami nagyon jó lesz. 56 után nem politizált.

1961-ben 60 éves lett. Boldogan ment nyugdíjba, de nem azért, hogy most pihenni fog. Belevetette magát a gazdálkodásba. Nyulakat tartott, a ketreceket ő maga készítette, lucernát vetett a kertbe, hogy disznókat hizlalhasson a család részére, baromfi volt, szóval egész nap tett-vett. Aztán télen füstölést vállalt. Nyáron az unokák boldogították és Ő így érezte jól magát.

77 évesen hagyott itt bennünket."

     Most itt tehetnék egy nagy pontot a végére, mert ez teljes és egész Édesapánkról és az őt körülvevő családjáról. Mégis folytatom egy fiatalabb gyermek szemével és fejével, testvéreim elejtett gondolataival.

     Apu a nagypapa második házasságából elsőszülött gyermekként jött világra a századforduló legelején.

  -Kerítsenek egy csicsás kosarat és borítsák rá, nehogy a macska elfusson vele! - szólt így a bába, amikor a vézna kis csecsemő először nyitogatta pilláit a világra.

  -Lajos, már leírod a nevedet és még mindig szopsz?! - barátságos, mégis rosszallást kifejező mondat hatására hagyta el a több éves gyermek a biztonságot nyújtó anyai emlőket. Csak azért is erős, szép szál legény, nevéhez is illően magas ember vált belőle.

     Sásd Községházán dolgozott, de a világgazdasági válság külföldre zargatta. Lehetett benne kalandvágy is, de tény, hogy fodrász segédként kapott útlevelet és dolgozott Svájcban mintegy hét évet. Davos, Lugano, Biel városok nevei hangoztak el gyakran, sőt az olasz Milano is. Külföldről hozott magával egy szép női arcképet, nekem soha nem beszélt róla. Ennyi év távlatából most felvetődik bennem egy kérdés, testvérem miért tudja ma is Goethe Mignonját eredeti nyelvén idézni? Miért lett idősebb korára kedvenc nótája a Nem jön levél? A tavasz első ibolya csokrát az Öreg-hegyi gyümölcsösből csak Édesanyám kaphatta tőle. És a másodikat, harmadikat is.

Besorozták, mégsem lett vágóhídra kihajtott katona. A pécsi laktanyából a parancsnok -miután személyi anyagát megnézte- egyszerűen hazazavarta azzal, hogy nevelje otthon a gyerekeit.

Pécs, Rákóczi u. 5-7 szám alatt önkéntes tűzoltó parancsnoki tanfolyamot végzett el Czukoli István és Sipos Ignác sásdi lakosokkal együtt.

Még éjfél se volt, amikor elkezdődött a sorban állás a reggeli fagyasztott marháért. Egy ilyen alkalommal esett el Apu, neki a kirakat belső üvegezésének, a hatalmas combbal együtt. Az eltört és széteső üveg egy darabja karjának ütőerét vágta el, de a vérének spriccelését az ágyból kiugró Anyu gyorsan és ügyesen, nyomókötéssel szüntette meg. A másnapi orvosi vizsgálat elismeréssel nyugtázta ezt, ám arra senki nem gondolt, hogy ennek az esetnek lesz még folytatása. Hosszú évek után Apu tésztát gyúrt a konyhában és fájlalta a tenyerét. Anyu betegeskedett, a gyúrás és vele a fájdalom többször is megismétlődött. Az egykori baleset szilánkja a csuklótól a tenyérig utazott a bőr felszíne alatt, innen műtötték ki a csúcsban végződő, szélesedő, 37 mm-es kardocskát.

Nehéz munka volt a hús bontása. Sokáig nem kellett tartósítani, elkapkodták, mint a cukrot, mégis nyelte a jeget a szekrény, amit a veremből kellett felhordani. Velős csontokból nekünk mindig jutott. A leveses fazékból kiemelt darabokból Apu a velőt kiütögette egy tányérkába, felszeletelt kenyérre kente, megsózta, paprikával díszítette és kellő számú kockára szabdalta. Mindannyian szerettük, még ízletesebbé tette Anyu finom levesét.

A konyhai tűzhely platniján reggelente kenyeret pirított, enélkül diákként, de felnőttként se engedett bennünket a napi utunkra.

      Apu nagyon szeretett ultizni. 10-20 filléres alapon játszottunk és igazán nem érdekelt bennünket, hogy nyerünk, vagy veszítünk. Egy-egy bosszantóan nehéz, sikeres bemondásunkkor a sipista jelzőt hangoztatta, de mosolyával kizárta a csalást. Arra ügyeltünk, hogy minél többször legyünk meg hárman az esti kártyázáshoz. Katonai szolgálatom után öt évet éltem még a szülői házban a dolgukat szorgalmasan végző, megfáradt, testben öreg, de lélekben szabad, szeretetben gazdag szüleimmel egy fedél alatt.

    Amikor összejövünk és rég eltávozott szüleinkről beszélgetünk, mindig előkerül egy-egy vers, akár Apu írásai közül való:  Nőjj nagyra szép fám, Harminc év után-, egy-egy dal a ma már nem is ismert régiek közül és érdekes, mindannyian énekelni kezdjük hiba nélkül, mintha tegnap tanultuk volna.

     Ő volna hát Édesapám, a karmester, akinek a vezényletével muzsikálunk az életünk sokszínű zenekarában.