Legyen három a kánya!

     A nappaliban nem igazán lehet lépegetni, a gyerekek építkeznek. Az elképzelt lakás helyiségei számban és alapterületben meghaladják az otthonit, itt mindenkinek saját szobája van. Serényen dolgoznak, már a bútorok  is a helyükön vannak. Ágyterítők és párnák kiszabásán  a sor. A fotelben ülök és semmi más dolgom nincs, mint csendben gyönyörködni bennük. A lányok elhelyezik a babáikat, kisebbeket és nagyobbakat, Levi természetesen a jól ismert típusú autóival bíbelődik. Végül a különböző színű, tapadó korongos gumi figurák következnek. Nem tudom, hogyan hívják ezeket, van belőlük több tucat is, ám a nagy szőnyegen alkotók darabonként is igen jól ismerik őket. Ha ki kellene választanom egyet közülük, az nekem olyan feladatot jelentene, mintha tűt keresnék a kazalban.

      Ilyen jelentéktelen figura az is, amelyikhez Emi most éppen ragaszkodik és kéri nővérétől, Esztitől. Nem tárgyalnak, nem alkudoznak, mindkettő köti az ebet a karóhoz. Emese hangja el-elcsuklik, könnybe lábadnak mosolygó szemei, küszködik a sírással. Nem tudom, mi csalogatta elő a cseppecskéket, tehetetlenség, dac, méreg, fájdalom? Csorba érte biztosan, hát közbeléptem, helyesebben közbeültem. Leültettem a lányokat és mesélni kezdtem nekik.

  -Tudjátok, élt nekem egy nagybácsim, Ernő bátya. Harmincnyolc évvel volt idősebb, mint én. A világháborúból hazaérkezve, itthon felsége, Mariska tánti várta. Gyermekük nem volt és később se született, a munka maradt neki. Szorgos kezeivel vetett és aratott, lovakat nevelt és teheneket tartott. Egyszerre elvették tőle mindenét. Egy szekérrel, pár lóval és tehénnel jöttek hozzánk. Nálunk laktak az udvarunk közepén az istálló mellett. Én sok időt töltöttem vele kis srác koromban. Segítettem neki takarmányt hordani, kefével tisztogatni az öregedő lovak hátát, postát kihordani az esti vonathoz.

     Levente szabadon mozgott a szőnyegen és a lányok aggódva figyelték, nem ront-e el valamit. Azért fegyelmezetten tovább hallgattak. Nem éreztem ezt büntetésnek, hát zavartalanul - a tőlem megszokott hosszú lére engedve - folytattam.

      Kilencen rosszalkodtunk körülötte gyerekek, sőt néhány évre még az öccse is hozzánk költözött a családjával. Mindössze egy szoba, kicsit házsártos feleséggel, saját gyermek nélkül. Jól jött volna nekik egy szép, nagy ház, amit ti most ide építettetek. Hangoskodó és néha civakodó apróságokkal. Kotnyeleskedhettem én bármennyit is Játék és Juci, a két almásderes körül, nem pótolhattam testvéreimmel együtt sem azt a hiányt, ami a szívében lakozott. Zárkózott, hallgatag ember volt és maradt. Zsörtölődhetett vele a tánti bármennyit is, csendben viselte el. Már nagyobbacska fiú voltam, amikor egy alkalommal - mintegy magyarázatként - elmondta nekem viselkedésének okát:

"Mindenünk elveszett, hiányossá, értéktelenné vált az életünk, tántid legalább higgye azt, hogy a civódásban övé mindig az igazság, azaz legyen három a kánya." De ettől még egyikük sem tanult meg énekelni és mosolyogni, pedig ezekben mi igazán jó példát mutattunk nekik minden nap.

     Jól megmaradt bennem ez a kifejezés és eszembe is jut akkor, ha mondanivaló ellenére felelet nélkül hagyok fülembe jutó szavakat. Némaságomat a bölcsesség, vagy a lustaság szüli? Vagy egyik sem. Talán nincs is már fontos, megválaszolandó kérdés az életemben és ez így jó is lehet. Igen ám, de az előttem játszadozó és most engem érdeklődéssel hallgató lányoknak hogyan fejezzem be a mesémet? Előttük még millió a kérdés, nem mondhatom, hogy általános szabályként fogadják el Ernő bátyám  kompromisszumait. Mi legyen hát az  történetből a tanítandó tanulság?

   -Tudjátok Eszter, Emi! Az én nagybácsim  igazából soha nem is veszekedett a nagynénimmel. Az  apró civódásokat csak kitalálták azért, hogy így oldják fel a lelkükben felgyülemlő feszültségeket. A ti kicsi életetekben minden  megvan, ami mosolygós felnőttekké nevel majd benneteket. Ne rontsátok hát el a kedveteket - és az enyémet se - azzal, hogy ilyen kicsinységek miatt hajba kaptok. Tegyetek úgy, mint Ernő bácsi, mondjátok ki, vagy csak gondoljátok: "Legyen három a kánya!" Mondjatok le vélt, vagy valós érdeketekről a másik javára, kedvére. Fontos az, hogy ezt felváltva tegyétek, egyszer egyik, másszor másik. Meglátjátok, végül elég lesz egy huncut kacsintás és veszekedés helyett egymás kezét fogva folytatjátok a megkezdett játékot.

A lányok ezután befejezték a lakberendezést. Nem tudom, hogy ki engedett a másiknak, a játék békéssége meglepő gyorsasággal árasztotta el a szobát. Amikor legközelebb találkoztunk, Eszter egy mondattal sejtetni engedte az újonnan tanultak alkalmazását.

  -Kimondtad a legyen három a kányát? - kérdeztem, mire ő csak elmosolyodott.

    A mesém kicsit hosszúra sikeredett, ha a lányok sokkalta rövidebben is hallgathatták. Vajon jól beszéltem, jóra tanítottam őket? Megkésve törtem ezen a fejem. Szabad ebben a hitelességtől szegény világban engedni a másiknak, a magunknak érzett igazat pedig háttérbe szorítani? Csak azért mert jót akarunk tenni másokkal, mert szeretünk? Nem fognak emiatt pofonokat kapni az élettől?

Remélem, nem!