Tanuljunk meg örülni is

    Mindössze két mondatban megfogalmazott gondolatom alapján a napokban pesszimista beállítottságú embernek könyveltek el. Önvizsgálatot ígértem. Én, aki minden pozitív eseményre és hírre - legyen az bárhol is a világban - teljes mértékben nyitottnak érzem magam, én lennék egy savanyú, megkeseredett, másokra is ezeket a jelzőket dobáló valaki? Mégiscsak meg kell ezt a kérdést jól rágni magamban. Egyre gyakrabban fordul elő a hétköznapi ebéd asztalánál, hogy gyermekem a pozitív gondolkodás fontosságára hívja fel a figyelmemet, mint az egészséges életmód egyik feltételére. A levesünket kanalazva ilyenkor csak hárman vitázunk és ezekből a beszélgetésekből soha nem jövök ki jól. Úgy látom, hogy eszmecseréink végén, valahol a levegőben ott lebeg köröttünk néhány apró kérdőjel.

     A Mecsek-Hegyhátnak ebben a kis falucskájában élek sok éve már. A közeli város megölte a függetlenségét és "csatolt településrész" nevet adott neki. Önállóságának visszaszerzésére tett kísérlete nem a csírájában, de népszavazáson fulladt meg úgy, hogy halála előtt jól összeharagította az embereket.

A falu településrészi önkormányzatai több-kevesebb sikerrel védik és szolgálják az itt élők érdekeit a városi nagy testvér nehezen megérthető, kötelező elsőbbségével szemben.

     Borúlátásomat okozó eseményeket és az örömet adó történéseket megkísérlem úgy bemutatni, hogy a falu mai határain belül maradjak és az emberek munkájára, magatartására, együttélési szabályaik megtartására, valamint mindezekben bekövetkezett változásokra hivatkozzak.

     A felújításokkal megszépített házak többségében három generációban éltek a családok. Néhány iparos és bányász család kivételével a növénytermesztés és állattenyésztés együttesen biztosította a megélhetést az itt élő embereknek. Csordás már nem volt, a gazdák egymás között osztották el a feladatot. A hazafelé hajtott tehenek tejszaggal tették terhessé az utcát. A semmi mással össze nem téveszthető illatot a sűrűn elpottyantott lepények sem zavarták. Ezeket egyébként azonnal el is takarították, sőt a járda tisztításával együtt a közút közepéig felsepertek szombatonként. Az alsó udvarokban mindenütt disznók röfögtek, a bekevert kukorica darán jóízűen marakodva várták a hideggel érkező böllért. Körülöttük aprómarhából annyi kapirgált, hogy a gazdasszonynak húsért és tojásért nem kellett a piacra menni. Köztük biztosan volt lúd is, ha a lánynak még hiányos volt a kelengyéje.

Ló, talán két pár, az egész faluban. Felváltották azokat az erőgépek és a divatossá vált, házilag készített traktorocskák. Az istállókban viszont a borjú és üsző mellett több tejelő tehén is lakozott. Akkortájt jó pénzért vitte a bikát az olasz. Anyósom minden reggel egy bögre friss tejet tett nekem az asztalra, mielőtt a teli kannát a csarnokba vitte volna.

Az istállók alatt a patakig húzódó veteményes kertek, mindegyike megművelve. A vízfolyás túlsó oldalán a présház, felette a gyümölcsös. Ezt követi a szántó és a hosszú sort a szőlő zárja.

Végig a területen a szorgos kezek nyoma, majd annak eredménye a vermekben, górékban és a boros pincékben.

Jó karban tartott földes utak, ápolt horhosok, lekaszált rétek, tiszta udvarok és rendes házak. Ez a falu többször is nyert ilyen, vagy ehhez hasonló címeket.

Az emberek dalolnak és lakodalmast táncolnak. Vasárnapi mise után a kocsmába járnak. Borversenyt tartanak és bortúrát, idősek napját és Mikulás ünnepet. Bálokat, ha mulatni támad kedvük. A faluvégi fenyőnél együtt köszöntik a karácsonyt és az új esztendőt.

     Az évek elfutottak és a legidősebb nemzedék elment. Az őket követők már egy egészen más világban élnek. A fiatalok kirepülnek, sokan közülük igen messzire.

A faluban nincs egyetlen tehén se. A tejet hangos muzsikával köszönő autó szállítja. Bolt sincs már. A kocsma új helyen, de már nem a régi, az felújításra vár. Az utak gondozatlanok, a falu határában szemét, szaporodó a műveletlen föld. Van már, aki a járdáját sem söpri, de arról a havat se hányja el. Nincsen már tánc, elmarad az öregek napja is.

Akkor most sötétnek lássam a jövőt, vagy bizakodjak abban?

     Gondolatban felrepülök jó magasra és onnan letekintek. Gyönyörű ez a Mecsekfalu. A dombok ölelő karjai között valóban olyan, mint egy ékszer. A szomszédos emeletes házak tetejéről, -amelyeket a bányák bezárásának ismeretében már nem szabadott volna megépíteni- figyelem, féltem ezt a helyet és aggódok is érte, de látok már fiatalokat és gyerekeket, akik majd felemelik ezt az ékszert és óvatosan a nyakukba akasztják. Legyenek ők a jóért és a szépért tenni akaró bizakodók! Én pedig hadd morogjak továbbra is magamban, ha az utcán a velem szembe jövő fiatal elfelejt köszönni.

     Holnap különben is kijön a medve a barlangjából és teljesen mindegy, hogy meglátja-e az árnyékát, vagy sem, már február van. Hamarosan itt van a tavasz és lesz ez az év olyan, hogy tudunk majd minek örülni!