Szamár ez, vagy öszvér?

     Volt egyszer egy nagy-nagy bank, aki kortól és nemtől függetlenül hagyta a kisebbeket, hogy deviza alapú hiteleikkel elkápráztassanak bennünket és vegyük fel azokat agyba-főbe. Jött is - vagy csak úgy tett - a sok-sok jenecske és frankocska és segítettek bennünket vágyaink megvalósításában. Nem is olyan sokára aztán ezek a pénzek kezdtek megnőni a mi forintjainkhoz képest s mint jól táplált csecsemők, sorra nőtték ki a rugdalózóikat. Amikor a nagy bank ezt meglátta, arra gondolt, hogy szólnia kellene a mi atyáinknak, de sajnos, éppen nem voltak egymással beszélő viszonyban. Velünk egyikük sem társalgott őszintén soha még, hát elmaradt az intelem és megszokott biztonsággal vettük fel továbbra is a "segítő" adományokat.

     Ezek, a kezünkben soha nem látott idegen pénzek hirtelen felnőtté váltak és helyettük a mi fizető eszközünk öltött magára csecsemőknek való ruhát. Kapkodott is mindenki, szaladt fűhöz-fához, a kövérségétől nehezen mozduló bankár csak mosolyogva terpeszkedett a karosszékben és szótlanul eregette szivarjából a füstkarikát.

     Végre atyáink is összedugták a fejüket és kapkodó összevisszaságban hozták és hozzák egymás után a bennünket pátyolgató, gödreinkből kihúzni szándékozó döntéseiket. Ezek rendesen meg is osztottak bennünket legalább három részre, mint annak idején a történelem.

A Habsburg területen maradók káromkodtak egy jót és nem szívesen ugyan, de belenyúltak a zsebükbe, kipengették a hitelük teljes összegét. Még a jelzálog törlésének összegét is átvállalta a császár.

A török uralom alatt élők számára több lehetőség is megadatott. A harács megfizetése után maradóból a családok összefogtak, a szükséges pénzt összeadták, ha kellett megváltak jó néhány ingóságtól is. A budai pasa mindent megtett a hitelek kiegyenlítésének - vagy forinttá váltásának -megnehezítésére. Előre hozta a pénz összekuporgatásának határidejét, kamat nélkül, sajátjaként kezelte azt és hagyta, hogy a bankár érdemtelen haszna közben tovább hízzon. Nem könnyebb a helyzete a hitelt forintosítónak sem. Alig talál bankot és ha mégis, elég magas a kamat és megmarad a nagy bank által bármikor mozgatható elem is, a jegybanki alap. A pasa közben azért figyel, ahova lehet, oda nyújtja a markát. Hiába azonosak a szereplők és a körülmények, drágán méri a jelzálog módosító pecsétjét is.

A hódoltság területén élők rendesen meghúzták a nadrágszíjaikat. Feszülten élnek, idegesek és mérgesek. Azért elég sokan sírnak is, vagy már csak nevetnek kínjukban, várva a félhold alól a felszabadítást.

A magyar rész adósainak "könnyű" a helyzete. Nem kell a fejüket törni a hitelük kiegyenlítésén. Azon egyszerű okból kifolyólag, hogy nincs és nem is lesz rá pénzük. A magyarok fejedelme odázza ugyan a kilakoltatás időpontját, de hát semmi sem mehet a végtelenségig. Szegény, pöffeszkedő, totyakos bankár! Mit fog tenni ennyi ingatlannal? Igazán sajnálnám, ha a nyakán maradna!?

Ebbe a körbe tartozó kilátástalanok lemondhatnak minden álmukról, vagy csak az álom az, ami marad nekik. Abban még bízhatnak, hogy a kétségbeesésüket az apátia fásultsága váltja fel és a közönyösség. Bár ez az utóbbi nem a sajátjuk, fertőző kórként mindegyik csoportban ott van.

     Érdekes módon akkor kezdődhetett ez az egész mizéria, amikor kontinensünk nagy családjához tartozónak nyilvánított bennünket a népszavazáson igent mondó kisebbség. És ez a bölcs, nagyszülőkből álló közösség csak némán figyelte az eseményeket, ahelyett,hogy megálljt javasolt, vagy parancsolt volna!

Nem volt ebben az egészben semmi egyértelmű, tiszta dolog. Nem is csoda, hogy befejezésül egyre csak öszvér megoldások születnek.

     Egyszer régen egy suhanc, kétkerekű kordéban hajtott be Siklósra egy közeli faluból. Büszkén ült a bakon, mert a kordéja olyan volt, akár a számadó juhászé és a szamara a legformásabb csacsi fiú a környéken. Tavasszal, ha vágni lehetett valahol már a zöldet, az volt a dolga, hogy az egyik módos gazdának besegítsen a jószágok takarmányozásában. A gazda nagyhangú volt, olyan kihaénnem-féle. A legtöbb tejet az ő tehenei adták, a legnagyobb tojásokat asszonya szedte ki a tyúkok alól, de leginkább két lovára volt büszke és azok csikóira, amelyeket mindig jó áron tudott eladni a tavaszi nagy vásáron. A gyerek nem szerette a gazdát, az mindig csak perelt vele, valljuk be, néha teljesen megérdemelten. Fizetést se kapott a fiú, rendezni azt az apja dolga volt.

Egy alkalommal az árok partján jól megpúpozott kordéval hajtott be a gazda udvarára. Ügyet se vetett a góréhoz kikötött kancára, a pajtához ért és a vellával máris a kapun belülre hányta a friss zöldet. A szamár egyre csak hangoskodott és a kanca felé forgatta ki a nyakát. Odanéz Pista is, látja ám, hogy a kanca sárlik. Úgy villogtat, akár egy szemafor, ha sűrűn vált a zöld a pirosra. Most aztán borsot törhet a gazda orra alá, aki épp a kocsmában beszéli meg a világ dolgait.  Amíg ezen gondolkodott, kezeivel szélnek eresztette vágyakozó szemű szamarát.

Évek múlva a tavaszi vásáron a gazda, visszafogottan és csendben, takaros kis öszvért kínált a mellette elhaladóknak, akik közül némelyik jóízűen mosolygott.

Pista nem vallotta be, hogy ludas lenne a dologban, öregje meg elintézte az egészet néhány nyaklevessel. Ha nem így történt, ő tehet róla. Nekem akkor mesélte el, amikor együtt szolgáltam vele egy hosszú, hétvégi ügyeletben.

    Pista meséje arra is rávilágít, hogy vannak öszvérek ilyenek is, meg olyanok is. A módos gazda öszvéréből hasznos igásállat lett. A deviza hitelekkel összefüggő öszvér megoldásokból mi fog végül megszületni?

Egy biztos! Az öszvérből soha nem lesz szamár. Hasznos  igavonó pedig csak akkor, ha a gazdája úgy akarja, arra tanítja!