Hóhányók

     Ma reggelre két bakaraszt nőtt a hó. Jókora bundával takarózik a ház, a kert, a kiserdő. A teraszról a temető síremlékei olyanok, mint a hófehér menyasszonyi ruhába öltözött, örök életre elkötelezett, mosolygó menyasszonyok. Az a fekete korcs, amelyik minden nap keresztül szalad, már itt járt. Csapásával emberközelibbre változtatta a fehér mezőt s ennek nyomatékot úgy adott, hogy névjegyet egy sárga pecsét formájában a csatorna mellett hagyott.

Kora délelőtt csak erőlködött, végül mindent félretolva maga elől, győzött a nap. Sugarai millió szikrát szórva simogatták meg az almafa kibújni készülő, ám most egy kicsit didergő rügyecskéit.

      És akkor ebbe az idilli képbe belerontunk mi, a hóhányók. Nem elég, hogy megjelenünk benne, a kezünkbe még lapátot is fogunk. A jókora tisztítandó területet megduplázza az, hogy a négy családhoz vezető bekötő utat is rendezni kell. Valamiért rajtunk maradt ez a munka, no nem mindannyiunkon, van, aki ügyesen kivár. Mint ahogyan teszi ezt majd 30-éve az a szolgáltató, akinek itt dolga lenne.

     Az új járdán akadályok nélkül siklik a lapát. A régit több évi habozás után kidobtuk az ősszel. Fölfagyott, megtöredezett és megkopott. Érdekes, három köbméteres edényben ugyanaz a szolgáltató szállította el a széttört beton darabokat, amelyik most nem tisztítja meg a hótól a hozzánk vezető közutat. Tizenöt ezer forintért hova vitte, nem tudom. Később tájékozódtam csak. Pécsett 2400 Ft-ért lerakhattam volna a sittet. A különbözetet sokallottam a fuvarért, de nem voltam alku pozícióban.

     Arról meg nem is beszélve, hogy sokkal közelebb is találhattam volna depókat, de ezeket mára jótékonyan befedte a hó.