A vidéki leány megilletődve, kicsit félszegen lépett fel a járdára Budapest belvárosának talán a legforgalmasabb útkereszteződésében. Hosszú, fekete haját a feltámadó friss szél újra meg újra megcibálta és ahogy a rakoncátlan tincseket hátra simította, egy szembejövő férfi határozott, erős hangon szólt rá.
- Magára van szükségem! -Maga az, akit kerestem! -Ez a tiszta lángolás! -Magáról fogom megmintázni azt a nőt, akinek a szebb életéért harcoltak a hősök! -mondta már visszafogottabban, hogy elhessegesse a lány arcáról az ijedséget.
Megijedt, igaz, de Kisfaludi Stróbl Zsigmond mosolyától meg is nyugodott.
Gaál Erzsébetet a véletlen hozta össze azzal a művésszel, aki a megbízást kapta az emlékmű elkészítésére. Nem ellenkezett, a felkérésnek szívesen tett eleget. Hosszú haját levágatták, hogy nagyobb hangsúlyt kapjon a büszke fejtartása. Így emelte vagy egy hétig a feje fölé a pálmaágat erősen, büszkén és önzetlenül. Modellként való szerepléséért egy fillért sem kapott.
Az emlékmű talapzata közben elkészült, Vorosilov marsall felügyelte. A mellékalakok még meg sem kapták bronz felöltőjüket, amikor a Felszabadulás Emlékművet felavatták.
Azután jött 1956 és 1989. Ezek az évek fontoskodva csak annyit tettek a Citadella magaslatán, mint a 2010 ötlete a Moszkva-térrel. Volt olyan szoboralak, amit összetörtek, van, amelyik egy másik parkban pihen. A feliratozás és a nagy ötágú csillag, fogalmam sincs kinél lehet. A főalak Erzsébet az, aki megkopott ruhában ugyan, de változatlan energiával emeli az ég felé mindkét kezét.
Mi történt a soproni röntgen asszisztenssel? Az egyszerű szülők tanult gyermeke azt hitte, hogy az élete olyan szép lesz, mint ahogyan ő azt onnan fentről hirdeti. Ezt az ellentmondást talán soha nem tudta magában feldolgozni. Férjhez ment, gyermeket szült és dolgozott, majd 2800 Ft-ból nyugdíjasként tengette életét. Az avatatlan szemeknek úgy élt, mint százezernyi másik asszony.
-Olyan tiszta szívvel és lelkesedéssel álltam a mester előtt -mondta el egyszer panaszosan-, mégis bántottak miatta a szabadságot meghozó 1956-ban. Legszívesebben az egészet ledönteném a Gellért -hegyről. Túl sok, arra méltatlan embernek tartom én azt a pálmaágat!
Erzsébet, a királynő termetű szép magyar lány, végül egy lyukban élt, magányosan, megfáradtan, anyagi gondokkal küszködve. A rendszerváltás szabadságától is félt, ezért elsietett.
Pedig érte harcoltak, miatta söpörték ki a megszálló hordát az országból azok a szovjet katonák, akik közül sokan lettek hősök úgy, hogy a fejük fölé pálmaágat tartó nőt, az anyát, a társat, a gyermeket többé soha nem láthatták. Nem hallhatták azt sem, amit évtizedekig, ünnepi köntösbe bújva, piros nyakkendősen énekeltünk: "Érctorkok harsogva zúgják a szélnek..."
A szobor most olyan, mint 1947 április 4-én az avatóján, selyemmel van letakarva. Vagy a 92-es fehér lepel az, ami a belső változást akarja? Bármelyik is legyen, végre le kellene rántani róla, hogy tisztán lássuk a szabadságot és milliónyi szempár fényes tekintete mosolygós-derűsre fesse az Erzsébetek arcát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése