Az első áldozás után hosszú évekig rendszeresen átléptem a templom kapuját. Latin nyelven ministráltam és vékony, de izmos-inas gyerekként taposhattam az orgonát fújtató pedálokat. Az öreg kántor gyakran tornásztatta kezeit a billentyűkön a szentbeszéd alatt is. Előfordult, hogy az orgona hosszú csendjében felváltva, óvatosan végig fújtattuk csak azért, hogy Laci bácsit megtréfáljuk. Ha sikerült a móka és neki is elkapni bennünket, bizony egy-egy pofon csattanó hangja is megzavarhatta az igét hirdető papot. Aztán pár perc múlva már kölcsönösen kibékülve és együttműködve kísérhette el tiszta, de nagyon erős hangján az Úrfelmutatást megelőző akkordokat. Az is megtörtént, hogy a mise után a sekrestyében elhangzó "deo gratias" után kaptuk a nyaklevest az atyától, kérdezés nélkül. Felesleges is lett volna érdeklődnünk, nagyon jól tudtuk, hogy miért érdemeltük azt ki. Hittanra az általános iskolába jártunk, azt szerettem, mert az órák végén a vikárius mindig érdekes regényekből olvasott fel részleteket.
Sorba felvettem az esedékes szentségeket, közülük egyet csak a saját döntésem alapján. Úgy éreztem elvárják és jólesik a szülőknek, ha a templomban is megesküszünk. Ebből a meggondolásból vehették fel a gyermekeim a keresztség szentségét. Egyikük a falusi búcsúi nagymise celebrálása közben tarthatta buksiját a keresztvíz alá. Nem kürtöltem szét, de nem is titkoltam. Normálisak voltak a főnökeim, meg a kollégáim is.
Ma szabadon gyakorolható. Teszik is sokan. Egyre szaporodó számú, színes szabályok szerint. Többségük őszinte hittel és meggyőződéssel, mások képmutatással, érdekből kulcsolják imára kezeiket. Én nem imádkozom. Élek valamilyen módon,Istenhez kötődő kusza, zavaros, vegyes érzésekkel teli. Arról azonban meg vagyok győződve, hogy most, amikor lenéz a földre, mosolyog és belőle óriás szeretet árad két gyönyörű pogány angyalára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése