Csináld magad!

 A két tömeg-gyártott lakáson kívül én mindig olyan helyen éltem és élek ma is, ahol gyakran kellett szerszámokat a kezembe venni, különféle dolgokat megjavítani, megalkotni. Ritkán fordult elő, hogy csak úgy fúrtam és faragtam kedvtelésemre. Ám ilyenkor születtek a soha nem használt, mégis megőrzött tárgyacskák, de a kerti fák ágai közé bújtatott madáretetők is. Ma kéziszerszámok és kisgépek sorakoznak a műhelyecskémben és egy családi házban bőven adódik alkalom arra, hogy azokat a kezembe vegyem. Voltam már -nem bántva a mestereket- földműves, ács, tetőfedő, festő és mázoló, lakatos, műszerész és még ki tudja minek nevezhetem azt a sok apró munkát, amit elvégeztem a ház falain kívül és belül. Előfordultak ezek között elenyésző mértékben hobbinak is nevezhetőek, a többséget mégis a szükség és a szépítés igénye szülte.

A padokkal egybeépített kerti asztalunkat eszegette az idő vasfoga. Kora nyáron egyik unokám nagy rössel ült le az asztalhoz és az ülőke hangos reccsenéssel tört ketté. (Elnézést kérek a gyerekkoromtól ismert idegen szó használatáért, talán a lendület helyesebb lett volna.) A nagylánynak semmi baja nem esett, nevetve egyenesedett fel és ült le az asztal másik oldalára.

Az asztal és az ülőke hibái miatt elég gyorsan és talán meggondolatlanul apró darabjaira szedtem szét a kerti bútort és szállíttattam a teljes felújítás érdekében asztalos mesterhez. Nem vállalta a munkát, néhány nap múlva garázsomban kötött ki az ízekre bontott bútor. Mit is tegyek vele? Tervezgettem pár napig a megoldást, ami végül megszületett.  

 

Almafánk alatt a homokozónál már hosszabb ideje volt alig használható a padocska. Most van hozzá anyag, megjavíthatom. Mégsem, inkább csinálok egy újat, és így is lett. Felhasználtam hozzá  az asztalhoz tartozó ülőkéket és rögzítő elemeket. Kipróbáltuk, kényelmesen ülve nézhettük, hogyan építi homokvárait a legkisebb. Ezután a garázs sarkában a sok "valamire jó lesz még" között találtam a darabokra szedett bútor felújításához távolságokat szabályozó, rögzítésre és merevítésre alkalmassá tehető elemeket. Először az asztal lapját varázsoltam újjá, egyik elemének szépséghibája már nem is zavart. Majd sorban a többi következett és hirtelennek tűnt idő alatt el is készültem. A kerti asztalunk biztosan állt újra a lábain. Néhány nap elteltével újra bonckés alá került. Ennek oka az lehetett, hogy a tetejére tett csocsóasztal túl magasnak bizonyult leginkább Máténak. Ő megoldotta, szék tetején táncolva játszott, úgy lőtte a gólokat.  Végül csak lefaragtam 5-6 centit a lábakból.

A már kidobásra tervezett kézi-focis játék megnyugodhatott. A portól takarva labdákat hord a hátán és közben rádiót hallgat. Elöregedett lábai helyett újakat kapott és a zárt falak közül kiszabadulva, új helyén a szőlő levelei között beszűrődő napsütésben türelemmel várja a játékosokat. Szabadon körbe járható. Nem zavarnak már a virágos ládák, kerti szerszámok, virágföldes zsákok. Azok csendben ott pihennek az asztal alatt. 

 

Én meg vagyok elégedve a munkámmal. Annál is inkább, mert a gyengülő jobb karom miatt a még inasként dolgozó balos volt kénytelen jeleskedni. Akárhogy is nézem, kiérdemeltem azt, hogy a kérésemet elutasító asztalos mestert felkeresve, nála szakmunkás bizonyítványért jelentkezhessek. 

 

„Én lassan öregszem"

Blogos bejegyzéseim írását az ötszázadiknál abbahagytam, de alig féléves szünet után folytattam. Mert továbbra is felvillantak az emlékek, történtek megörökítendő események.

A blogom névadója „rüszü" semmit nem változott, ugyanaz a kis pimasz, szeretett, a konyhába besettenkedő kismalac maradt. Csak felettem suhant el villámgyorsan sok esztendő. 

 

                    Mindig szívesen hallgattam Agárdi Gábort, ahogyan nyakkendős ünnepi ruhában előbújik a zöld erdő fatörzse mögül, kalapját kezében tartva, botjára támaszkodva ballag és énekelni kezd. "Én lassan öregszem..." Hogy őszintén úgy is érzi, azt kifejezi a még dús, ám fehér haja, szemeinek tükrei, hangjának igazsága. Nosza hát, elő az ünneplős ruhámmal, támaszt adó botommal és rajta. Közel az erdő, már indulhatok is, de hol a kalapom? Nincsen, soha nem is volt, de talán menni fog hajadonfőn is.

 

A korom még nem akadályozott meg abban, hogy írásban osszam meg másokkal a gondolataimat, az internet hasábjain is van még jócskán íratlan oldalam. A bejegyzéseim látogatottsága nagyszerű, nyugodtan állíthatom, sokan olvasgatják. A tizenhat év alatt a blogadminisztrátorom csupán néhány bejegyzéshez fűzött véleményt törölt, minden bizonnyal nem kulturált mondatok lehettek azok. Sok-sok hozzászólás azonban arra kötelez, hogy ne tegyem le a tollam, amíg a fejemben tiszta, világos, érthető gondolatok születnek

 

Ne higgye senki azt, hogy az előző sorok öndicséret szülöttei. Próbálok mindig tárgyilagos maradni még akkor is, ha időnként a hozzászólást elolvasva hosszasan elgondolkodok, talán a kelleténél érzékenyebbé is válok. Jó néhányat kiollózva azok közül idézőjel és változtatás nélkül közreadok. 

 

 - Az olvasás szenvedély, az írás belső késztetés. Mindig kételkedtem abban, hogy esetleg mást is érdekelhetnek éppen az én gondolataim. Mire jó a világháló? Például erre, érdekelt másokat is. Egy apró szelet, más szögből láttató történés, egy felvillanó érzés visszfénye. Várom a szösszeneteidet, örömet ad. A világon az egyik legjobb dolog örömöt szerezni másoknak!

-Gratulálok igazi úr vagy és persze a jobbik fajtából,de ezt már tudom, nagyon tisztellek és ilyen emberből kellene sokkal több

 -Jenő, nagyon jól „forgattad a tollad." Nagyon jól szedted össze a gondolataidat, az elhangzottakat. Mi is elég sokszor méltatlankodunk a rossz helyre sorolt szavakért, mondatokért. No meg a gondolatokért. Mintha a szólók nem itt éltek, tanultak volna!! Köszönet az írásodért.

-Nagyon jó lett Papa!

 

 -Szerbusz nagyon szép és igaz amit írtál én személy szerint is azon vagyok, hogy sok szeretetet és örömöt adjak embertársaimnak, minden gondolatom az, hogy mit tegyek, hogy segítsek és erre mindig megadja az élet a választ. Örülök, ha tehetek valakinek valami jót általában szeretnek az emberek, ami tőlem telik megteszem és jó lenne, ha mindenki ezen munkálkodna köszönöm nagy tisztelőd vagyok. 

.

 -Ezen az oldalon nem szoktunk ilyent megtenni, de most ez egyszer kivételt teszek. Egy „kívülálló" ((Nem Érintett) gondolatait olvashatjátok el, amin meghatódtunk és megosztom.
Talán nektek is hasonló gondolataitok vannak mint Jenőnek, akik követitek Katrina kálváriáját az életben maradás mezsgyéjén. Ajánlom, hogy a többi munkáját is ismerjétek meg az oldalán.
Köszönjük: Mama ,Papa

-Több szempontból is szívemhez szólt megint eme írásod. Én is szeretem a fákat, az erdőt, a Mecseket, minden évben tiszteletem teszem a Zengővárkonyi szelídgesztenyésben Rockenbauer Pál nyughelyénél. Imádom a sült gesztenyét. És nagyon megható számomra, hogy egy munkáddal összefüggő emléket ilyen szépen tudsz tálalni az olvasók elé.

 

 -Csodálatos...megkönnyeztem !

-Neved mögött annyi minden van, nem ismerlek. A jelzőt köszönöm, amivel megajándékoztál!

 

-Ez megint egy jó írás Tőled. Érdemes olvasni. Gratula.

-Kedves Jenő !

Ennél szebb ajándékot nem is kaphatnék az élettől , persze Tőled a Te tolmácsolásoddal.

Köszönöm szépen Neked .  

Igazán örülök hogy örömet szerezhetek másoknak is azzal, ami nekem igazán nagy boldogság . Megtehetem,,már,, hogy fotózzak . Ehhez tudjak új és bevált felfedező utakra indulni . Ha egyedül is de soha sem magányosan hisz a hű társam a gépem velem van mindig, bármerre is visz a lépésem . Csupán csak egy célom van, megörökíteni a pillanatot ahogy én látom a világot, világom.

Megosztom szívesen kinek kedve van hozzá örömét lelje benne .

Talán ezzel a picuri dologgal szebbé, jobbá teszem a napjait bárki is légyen Ő . 

Jaj, jobb ha visszafogom gondolataim sorokba szorítását, még agyon untatlak vele. Köszönöm szépen, figyelemre méltattad a fotóm és véleményemet.  Amivel felhívtam figyelmed mindenben van szépség,  csak törekednünk kell rá, meg is lássuk. Mert van, az élet szép, Én tudom.  Csodás legyen a napod és mindenki másé is .

-Jenő bá!Azonos véleményen vagyunk. Engem bírálnak sokan, hogy minek irkálok minden szarságot a face-en. Nekem segít leküzdeni a lelki nehézségeimet. Az én életemben adódnak gondok, ebből lelki problémák, amikor elmondom, vagy kiírom magamból, ez segít.

 

-Drága Jenőkém !
A magyar nyelv most nem menő, de remélem majd újból szép lesz, még élő magyarjainknak, talán még fontos is lesz!

 

-Kedves Jenő, nagy öröm a szülőfalumban olyan sokra becsült Halász családról olvasni az Ön blogjában és a sorok között felfedezni, hogy ebben a sokszor hamis világban mekkora érték a szeretet! Nagyon jó egészséget kívánok az egész családnak és remélem a negyedik generáció is folyamatosan bővül majd a dédszüleik nagy örömére!
Továbbra is maradok lelkes olvasója!

-Minden írásodat olvastam.
Többször is. Tetszenek.
Jólelkű, tiszta szívű,
őszinte ember vagy. 

 

-Jenő! A szavaidra oda kell figyelni! Legyen szó a város gondjairól, a tűzoltóságról, vagy temetési búcsúbeszédről! Mindig ezt tapasztaltam eddig. 50 éves vagyok! Tisztelettel.

 

A következő sorok egy a facebookra feltett írásomra születtek meg. Csak azért választottam el a többitől, mert összefoglal és sűrítve mondja ki sok más ember érzéseit: 

 

Jenő! Mosolygok. Most is, mint mindig, amikor olvaslak. Ez az a mosoly, ami másoknak titok. Ez a mosoly csak az enyém. A lelkem. A fotót külön köszönöm. Nincs rá más szavam (egy vagy több, de dolgozom rajta - és meg is fogom osztani veled). Büszke vagyok rá, hogy a követőd lehetek, jó olvasni, mennyien vagyunk. Jenő! Nincs elveszve a világ! Nem törhetnek meg minket a jóságban és a békénkben elmebetegek és megveszett illuzionisták. Ezekért az üzenet-gondolat-váltásokért érdemes nap nap után a dolgunkra indulni. - Más dimenzió ez. Fölötte minden esztelen őrületnek. - Ölelés neked! Írni fogok. Most megint tele van a lelkem szépséggel. A számokhoz és az odavezető úthoz gratulálok. Persze tudjuk, hogy nem a kattintások száma a lényeg, hanem annak a hozadéka. Meg pár titkos mosoly

 

Ezeket a szép szavakat barátként nekem küldő személyeket mind ismerem, ahogyan a nem idézettek legtöbbjét is. A háta mögötti éveit bevalló ember tizenhat évvel idősebb már. Komlón őt mindenki ismeri, sokat tesz ma is a városért. Büszke vagyok a pár sorban leírt mondataira, igyekszem megfelelni azoknak. Tegye csak a dolgát, örömet szerez azzal másoknak, de önmagának is. 

 

Mindenkinek megköszönöm a hozzászólásokat és véleményeket. Legyenek azok dicsérőek vagy építően kritikusak! Kedves olvasóimnak jó egészséget és még sok szép tavaszt kívánok szeretettel! 

 

„Elszállnak a fecskék, a szép kis menyecskék.
Nincsen több tavaszom ez a nyár sem a régi már.
Bevallom ezüstös fejemmel a május még ma győz,
De az ablakon már bekopog az arany sárga ősz."

A vendégünk volt Eufrozina

Gyűjtögető típusú ember vagyok. Van is mit elpakolnom a polcaimon, a fiókjaimban. Számos közülük  írásos dokumentum, amelyek többségét magam készítettem. Családfák, dalszövegek, néhány eredeti mellett sok-sok festmény másolata. Unokáim rajzai már több mappa oldalát feszítik az elkészítés ideje és a szerző megjelölésével. Van órám amibe nem teszek elemet, nehogy a ketyegése elriassza a manót amikor apró csokoládéit lopja be a fiókokba az éppen hozzánk látogató gyerekek örömére. Kerámia bagoly les kifelé az ablakon. Oklevelek, emléklapok, sokféle elismerés. Dísztőr és a barátoktól kapott apró ajándékok mellett még magam készítette megőrzött tárgyak is találhatók, leginkább érdekes alakú, simára csiszolt és lakkozott növényi gyökerek formájában. A megfestett kavicsaim és kerámia figuráim már teljes asztalnyi területet igényelnek, a kedvesebbek közé tartoznak. Unokám készíti ezeket. Utóbbiakat konkrét alkalomra, vagy csak úgy, szeretetét fitogtatva. A tárgyak között vannak forintban kifejezhető értékűek, de ez az én szememben semmi jelentőséggel nem bír. Megőrzöm és megbecsülöm a kicsit is és a nagyot is.

Legényéletem végén, amikor elköltöztem otthonról, magammal hoztam a két kemény fedőlapos füzetecskét. Biztosan azért, mert kötődtem azokhoz, szertettem forgatni lapjaikat. Megőriztem őket, mert a munkám és az emlékeim fűződtek azokhoz. A Szegedi Gyufagyár küldött rendszeresen  címkéket, amit talán Miklós unokabátyám intézett. Feladatom azok terjesztésében való közreműködés volt. Így juthattam hozzá az 1960-as  években, a gyűjtők számára kinyomtatott címkékhez.  Most felnőtt fejjel, ha értékelem a papír lapocskák tartalmát, csak jót tudok elmondani azokról Az életünk minden szakaszát érintő, az általános műveltség elérését segítő tények, események sokaságát láthattuk és címszavaiban olvashattuk le az aprócska fecnikről. Nem hiányoztak még a természet élő szépségei sem. Színesebbé tette az egészet a külföldről átvett gyufacímkék mássága és mondanivalója. A gyűjteményem nem teljesítette feladatát, fontosabb dolgok mindig akadtak, nem foglalkoztam vele. Átaludt fél évszázadot.

Néhány napja Öcsémnél jártam, testvérek találkoztunk. Megjelentünk mind a heten, a hiányzó két Tesót csak gondolatban ültethettük magunk közé. A finom levest olyan második fogás követte, amit Klárikának be kellett mutatnia. A húsokkal együtt sok minden más kínálta magát az illatos gőzt kibocsájtó tálból. A sült hasábburgonya a főétel szépsége miatt szégyenkezve pironkodott egy külön edényben. Az ebéd előtti pálinka felkészíthette a gyomrunkat mind a finomságra. Az utolsó falatot jóízű bor követhette. A sütemények között voltak óriási szeletekre vágottak is, azért is kettőt ettem meg az utóbbiból.

Közösen vásárolt ajándékot kaptak a Máriák, nővérem és sógornőm, a vendéglátó háziasszonyunk. Én egy szavalattal készültem, el is mondtam. Kosztolányi Dezső Röpima című versét a csupa csoda Máriáról. A költeményt a szájjal és lábbal festők virágos képeivel együtt tettem borítékba. Egy harmadik tasakból sokunkat ábrázoló, saját készítésű fotókat helyeztem le az asztalra, szabad a gazda megjegyzéssel és kaptam cserébe korábbi összejövetelünkről fényképeket. Örültünk egymásnak, szaladt az idő.

 

Búcsúzáskor Marika sógornőm szatyrot adott át, benne sok-sok szalvétával. Janka unokámnak küldi szeretettel, aki nemrég kezdte el a papírszalvéták gyűjtését. Haza érve a négy apróbb unokámat a nagyszobában találom. Az ajándékot a címzettnek átadom. Szétnyitja, belenéz, rám néz, hitetlenkedik, csodálkozik, majd ölel és puszit ad. A három lány csak ámuldozik, miközben a papírkákat nézik és hangosan csodálva csoportosítják. Öröm volt számomra is, hogy mindennek szem-és fültanúja lehettem. 

Ekkor jutott eszembe a gyufacímke gyűjteményem. Előkerestem és a legkisebb kezébe adtam. Máté megnézte, nem igazán érdekelte. A lányok lapozgatták, de inkább a szalvétákkal voltak elfoglalva. Jankát megkértem, tegye a szalvéták mellé. Ilyen egyszerűen lehet egymásnak ajándékot és örömet adni és visszakapni? 

Igen! Erről szólt ez az egész, ünnepi hétköznap. Még a könnyeiket hullató felhőket is elzavarta kedvünkért az őszi szél. 

Horvátországi kirándulás

 

Kedves Kirándulók!

Jégl Zoltán barátom kérésének teszek eleget, amikor néhány gondolatomat leírva Valpovóról, Eszék-Baranyáról, az ott élő emberekről, bajtársakról beszélek.

Jugoszlávia tagköztársaságainak függetlenedési törekvései nyomán kirobbant háború horvátországi területen 1991-től 1995-ig tartott.

A Délszláv háború közelebb hozta egymáshoz a magyar és horvát embereket. Baranya megye a szomszédsága és a közöttünk élő horvát ajkúak miatt is természetes módon fogadta a menekülteket és nyújtott más segítséget is. Kötődtek ismeretségek és barátságok is, szép számmal. 

A magyarországi hivatásos tűzoltóságok a lehetőségeihez mérten segítették a háború során elrabolt technikai eszközök pótlását. Ennek természetes következménye lett ismeretségek és barátságok megszületése.

A siklósi tűzoltóparancsnok  keresett meg és sajátos gondjairól beszélt. Elmondta, hogy Siklósnak már több önkéntes tűzoltó egyesülettel jött létre baráti-munka kapcsolata és azok minőségének megőrzése miatt nem akarnak újabbat. Szólt arról, hogy Valpovó tűzoltói szeretnének baráti közösségbe lépni és ránk gondolt, komlóiakra.

Nem mondtunk nemet, hamar kint találtuk magunkat Valpovon. Gyönyörködhettünk a Szlavónia északi szélén fekvő Eszék-Baranya megyei kisvároska szépségeiben. Élményt jelentett számunkra a Prandau-Normann várkastély, de a barokk csarnoktemplom is. 

Az igazit  mégis a tűzoltóságon eltöltött idő jelentette. Öregekkel és fiatalokkal, lányokkal és fiúkkal telt meg a nagyterem. Nem hiányzott a bőséges estebéd sem. Este pedig a három korosztály együtt szórakozhatott az élő muzsikaszó mellett. 

A jól sikerült bemutatkozásokat a kölcsönös látogatások követték. Beszélgettünk néha a tűzoltásról, műszaki mentésekről és a megelőzés fontosságáról, de soha nem vittük túlzásba.

Fontosabbnak tartottuk egymás megértését és megismerését ,amit az első első perctől Julijana Madaric anyanyelvi szintű tolmácsolása segített. Tolmács is volt, de inkább jó barát. Eszék-Baranyából költözött hozzánk, Pécsett tanított, majd Komlóra költözött. Láthattam a szemét -sokat mondhatott- amikor szülőfalujában rövid időre kiszálltunk az autóból. Ahányszor kellett, Ő mindig ott volt és nagy szeretettel dolgozott. Teszi ezt ma is. Ha most ott ül a buszon, ezt hallva kislányosan, szemérmesen mosolyog.

A gyorsan szaladó esztendők során  Stjepan  Koski parancsnok gyakran kényeztetett el bennünket ajándék tárgyakkal, munkánkat elismerő dokumentumokkal. Ezeket külön szekrénykébe helyezve őrzi a komlói tűzoltók "Emlékszobája". Magam is birtokosa vagyok néhánynak.

Kapcsolatunkban a sokszínűség szürke árnyalatot kapott. Nem a nyugállományba vonulásom, de a magyar hivatásos tűzoltóság szervezetében és életében bekövetkezett változások okolhatók ezért. Jó, hogy voltak és vannak ma is fiatal tűzoltók, akik hittek a barátságban és életben tartották azt. Talán ül is valaki közülük a buszon.                                                                                                                 
Bizonyos az, hogy Valpovó és Komló város tűzoltóságai  elősegítették azt a folyamatot, amely a két város önkormányzatainak egymáshoz közeledését eredményezhette. Talán elősegítette és  színesebbé tette Komló Város Horvát Kisebbségi Önkormányzatának fáradozásait is. Ezt igazolja –most egy kicsit dicsekszem- az a díszoklevél, amit Sarkadi László elnök és  Katona Gyuláné elnökhelyettes aláírásával kaptam, Komló-Valpovó testvérvárosi kapcsolat ápolásában végzett tevékenységemért. Ennek már húsz éve és az érdem nem az enyém hanem a csapaté.

Visszatekintek erre a bő negyed évszázadra, engem örömmel tölthet el az hogy a mi tűzoltói kezdeményezésünket nem csak különböző szervezetek kapcsolódása, de civil lakosok megszületett barátsága is követte. Voltak és vannak ma is, akik megszerveznek egy-egy kirándulást csak azért, hogy másoknak és természetesen maguknak is örömet szerezzenek.

Nemrég egy önkormányzati rendezvényt követően a Tisztelet Komlónak Egyesület látta vendégül Valpovó vezető tűzoltóját Stjepan Koskit és kedves feleségét Vericát. Rég nem láttam őket, örömmel lehettem kalauzuk a tűzoltóságnál.

Ez a mai utazás is mindarról szól, amit most leírtam. Nem lehetek együtt a kedves társasággal. Ezen sorok leírásával  kívánok jó utat, gazdag élményekkel teli kirándulást. 

 

...szirmait a vadvirág...

A magát Nemzetközi többgenerációs vándorcirkuszként hirdető csapat életéről pereg a film. Néha hallom, időnként rápillantok a képernyőre, mással vagyok elfoglalva. Árni most éppen takarítja a manézs környékét, amiből a közönség egyetlen előadás ideje alatt szemétdombot tudott csinálni. A be-kijáratnál elhelyezett edények üresek maradtak. Igénytelenség, neveletlenség, tisztességtelenség. A cirkuszi családon kívüli főszereplő és kapcsolata a piton kígyóval érdekessé és különössé tette ezt a filmdrámát, végig néztem.

A szemetelésről szeretnék néhány gondolatot megosztani az olvasómmal. A film adott erre okot még akkor is, ha annak tartalma sokkal mélyebb, mint a kezünkben tartott hulladékok hanyag eldobása.

 

A városunk és környezetének tisztán tartása egy folyamatosan végzendő, nagy feladat. Pénzt és energiát jócskán befektetnek, mégsem lehetünk nyugodtak, mindig vannak renitensek, akik meggondolatlanul szórják közterületeinkre, kiránduló utakra,erdőszélekre a feleslegessé vált holmijaikat.

A falu szélén élek. Erdő és kiskertek a szomszédaim. Nemrég egy napelem park is beköszönt. Szemetet nem csinált, de feltúrt zöld pázsitot, utat és vízelvezető árkokat. A domboldalra költözése befejeződött, már javában sütteti a hasát. Csak a lába nyomait felejtette eltüntetni. 

 

„Az a csapat, aki jó példát mutatva élen jár környezetünk megszépítésében, biztos lehet abban, hogy neki fogja kibontani szirmait a vadvirág és a szorgalmas fiatalok körül repdesve énekelnek a dalos pacsirták."                                                                                                                                        

Én ismerek is egy kis csapatot. Tőlem indulnak el, vödröcskékkel a kezükben. Körbe sétálják az erdőt, megjárják a fák között szaladó utakat és a temető mellett leereszkedve körbe néznek még a falu szélén is. Visszaérkezve hozzánk, kukába öntik az összegyűjtött szemetet, kezet mosnak és folytatják a félbehagyott játékokat. Az unokáim ők, akik most már felszólítás nélkül, önszántukból indulnak gyűjtögető körútra. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a gyerekek kezébe a Mama esetenként fagyira való pénzt nyom. Most legutóbb a mélyhűtő ajtaja nyílt ki és került az asztalra egy doboz csokoládés ice cream.

 

Mind a heten úgy nőnek és válnak felnőtté, hogy környezetüket nem szennyezik, nem szemetelnek. Ma már a játékok is rendre a helyükre kerülnek, és a szorgos kis kezek bent is, kint is segédkeznek a takarításban. 

Így kellene felnőni minden gyermeknek és ehhez nem szükségeltetik semmi egyéb, mint a felnőttek példamutató magatartása. Ez sajnos nagyon hiányos, sőt! Legutóbb a kosárkával járkáló gyerekekre intő, barátságtalan hangon szólt egy felnőtt férfi. Csibész kis tolvajoknak tarthatta őket,                

„ Meg ne próbáljátok leszedni a gyümölcsöket!"-hagyta el a száját mogorván egy ilyen mondat.  Ahol ez elhangzott, ott körbe tekintve semmi gyümölcsfa, semmi gyümölcs nem volt látható.                        „Ha mégis találtok nyugodtan egyetek belőle!"-szólt kicsit távolabbról, jó hangosan egy mosolygós asszony. 

Unokáim a szemetes vödreiket lóbálva vidáman folytatták útjukat a már megtisztított pázsit mentén.

                                                                                                       

Gondolataim a magyar nótákról

   

 "Az értelmiség kivetkőzött a magyar nyelvből, elidegenedett a magyar zenétől. Ha találkozik vele: idegennek érzi. El lehet hinni, hogy őszintén. Akár asszimilált, akár „törzsökös”, nem közvetlen folytatása a népnek, nem él benne a nép kultúrája, mint a felnőttben a gyermek; más a lelke, nem érti a nép beszédét, zenéjét, baját, örömét. Hosszabb ideig azonban egy népet sem lehet hajlamai ellenére vezetni. Meg kell tanulnunk egy ország nyelvét, ha benne élni akarunk. Ha a népet érteni akarjuk, meg kell ismernünk zenéjét is. Hiszen magyar a XIX. század műdala is." 

Engem nem kellett, hogy Kodály Zoltán meggyőzzön a magyar nóták hozzánk tartozásáról. Olyan világban születtem, amelyben gyakran kinyithattuk a szánkat és énekelhettük közülük bármelyiket. Nem volt számunkra idegen a népdalok,sőt operett- és opera slágerek megszólaltatása sem. Ez utóbbiaknak nem kerestünk soha hangszórókat, de egymás között meg voltunk elégedve a teljesítményünkkel.                                                                                                                        Amikorra felnőtté váltam, szüleimnek, testvéreimnek és a rádiónak köszönhetően több száz magyar nótának már bennem élt a dallama. Szerencsés embernek mondhatom magam, mert a hangjegyek a megfelelő sorrendben pillanatok alatt belém fészkelődnek 

A dalok címeinek listáját már többen is láthatták nálam, amikor egy – egy baráti összejövetelen énekelni kezdtünk. Ez azonban gyakran bizonyult elégtelennek, mert a szövegtudásunk kívánnivalót hagy maga után. Ezért arra gondoltam, hogy a címlistán végigfutva – önző módon – a nekem leginkább tetsző 77 dal szövegét összegyűjtöm és egy csokorba foglalom. Legnagyobb meglepetésemre a 400 körüli nótából az első nekifutásra sikerült majdnem pontosan kiválasztani a hetvenhetet. Mindössze kettőt kellett hozzátennem, kerestem hát egyet az elejére, egyet pedig a végére. Az első dal a szoros ábécét sérti, az utolsót pedig igazán csak azért választottam és vágtam ketté, hogy a dal címének kezdő betűje az ábécével, szövege pedig a mellé helyezett képpel harmonizáljon. A dalszövegek közé beillesztett képek mindegyikét szájjal és lábbal festő művészek alkották meg csodálatosan. A 77 dal engem tükröz, bevállalom. Operettek, magyar nóták, népdalok, slágerek, sőt még opera részlet is kerültek ebbe a kis albumba, de van olyan is, amelyikről nem tudom, hova tartozik. Ahogy a szerzőket sem tudom minden esetben megjelölni, igaz, a szövegek sem biztosan az eredetiek. Máshol, másképpen éneklik, ezt igazolandó, egy dalt más címmel megismételtem. A legtöbbet már énekeltük, de legalább megkíséreltük elénekelni. A meglevő gyűjteményeink mellett ez a szerény összeállítás ösztönözzön bennünket arra, hogy a kísérlet sikeres legyen és a kiszemelt dalt da capo al fine tudjuk szabadon szárnyaló lélekkel, egymás örömére végig dalolni. Ha legközelebb együtt vagyunk és néhány pohár bor már felhígította vérünket, ellazította testünket, fogjátok akkor ezt a füzetecskét, csapjátok fel bárhol és kezdjetek hozzá. Mindegyiket szívesen eljátszom nektek a hegedűn, hiszen addigra már az én muzsikám is elviselhető. Meg a többit is, amelyek ebből kimaradtak, de legalább annyira kedvesek és szépek. Nem készítettem tartalomjegyzéket, mert akkor képes lennél egy helyütt felütni. 

Helyette Lapozgasd, nézegesd, keress! 

 

Az előző sorok leírásával kezdtem, hozzá téve egy fotót, amelyen harmonika kíséretet kapva játszom el Zoli bátyám kérte nótát. Folytattam a 77 kedvencemmel és mellé helyeztem a Minden napra egy nóta, valamint Az Aranybika nótáskönyve füzeteket. Utólag befűztem melléjük néhány újat, vagy elmaradottat. A szeretettebbek címe mellé odabiggyesztettem a szerző által megírt hangot. A játékomban ezt nem sikerült mindig követni, mert gyakran megadta a kezdő hangot az, aki a húrok és a vonó találkozása előtt rázendített. Ezt én mindig tiszteletben tartottam és a nótáshoz igazodtam.

 

Vaskosra megnőtt füzetemből csak néhány nevet említek meg, válogatás nélkül:      Dóczy József, Fényes Szabolcs, Sándor Jenő, Szentirmay Elemér, Sas Náci, Huszka Jenő, Kacsóh Pongrác, Lajtai Lajos, Ábrahám Pál, Zerkovitz Béla, Halász Rudolf... És folytathatnám a sort, mert nagyon sokan voltak, akik a XIX. század elejétől megalkották a magyar nóták nagy világát. 

Bajban lennék, ha megkérdeznétek, kik komponálnak ma ilyen dalokat: Árva szívem csak utánad fáj, csak egy kislány van a világon, Elkerülsz, mert szegény vagyok, Fa leszek, ha fának vagy virága, Lehet könny nélkül sírni, ha fáj a szív. A kérdésre nem tudnám megadni a választ. Úgy érzem, hogy nagyon fogyóban vannak, mint ahogy a cigányprímás játékával dicsekvő vendéglők és a dalokat éneklő emberek is. Pedig ezekben a nótákban benne van minden rossz és minden jó, akivel és amivel találkozhatunk az életünk során. 

 

Hallgass meg egy Chopin keringőt, egy Verdi operát, vagy komoly szimfónia után a Csárdáskirálynőt. Mindegyikben megtalálod az embert a maga gondjaival és örömeivel. A különbség az előbb felsoroltak és a magyar nóták között talán csak annyi, hogy ez utóbbi csak a miénk. Minden népnek van ilyen a kultúrájában, jól teszik, ha megbecsülik azt. Kodály Zoltán ha élne, velem együtt örülne a dalainkat ébren tartó Dankó Rádiónak, amelyben naponta hallgathatjuk dalainkat régebbi neves és jó hangú új előadók tolmácsolásában. Még inkább annak, amikor jótékonysági céllal rendeznek Magyarnóta esteket. (Ma éppen világnapja van a másoknak való segítségnyújtás gyakorlatának.)       

                            

 

Anyai őrszem

 

Nem emlékszem arra, hogy Székely Bertalanról bármely iskolámban egyetlen szó is esett volna. Pedig hát a nemzetközileg is elismert festőművészünk kiérdemelte volna azt. Nem egyedül van a magyar hírességek közül, akiről a tankönyvek szerkesztői megfeledkeztek. Egy általános műveltségű embernek tudni illik azokról a történelmi eseményeinket megörökítő festményekről, amelyek ennek a kolozsvári születésű ember kezei alkotó közreműködésének köszönhetik a megszületésüket. Ez csak az én véleményem és lehet, hogy nincs igazam. Az iskolákban elsajátítandó tananyagot az éppen uralkodók kényük-kedvük szerint alakítják. A matematikát például mindig kiemelt fontossággal kezelték. Leéltem az életemet úgy, hogy a legegyszerűbb alapműveleteken kívül nem volt szükségem e tantárgy mélyebb ismereteire. Most pedig azt látom, hogy egy sikeres matek érettségihez kicsi professzorokra van már szükség. Mennyi energiát veszít a diák, pedig továbbtanulása útjának, élete kitűzött céljai megvalósításának semmi köze nincsen a számtanhoz-mértanhoz. 

Sokkal gazdagabb buksival léphetné át a távozás küszöbét az a tanuló, akit a tanára megismert és a szabad gondolkodás, a kiválasztott cél útjára terelt.

 

Térjünk vissza Székely Bertalanhoz!   

 

A diákok az írásbelin -többek között- a következő feladatot kapják:  

Egy huszonnyolcas acélszög három forgástestre bontható. A feje egy olyan csonkakúp, amelynek alapköre 5 mm, fedőköre 2 mm átmérőjű, magassága pedig 1 mm. A szög hengeres része 25 mm hosszú, átmérője szintén két mm. Végül a szög hegye egy olyan forgáskúpnak tekinthető, melynek magassága 2,5 mm, alapkörének átmérője pedig 2 mm.

a) Mekkora egy ilyen acélszög teljes hossza?

A tanár helyet foglal és érdeklődéssel figyeli azt a tanulót, aki minden évben nehezen birkózott meg a matematika tudományával. A lánykáról tudja, hogy imádja a gyerekeket és továbbtanulni is azért szeretne, foglalkozhasson egész életében az apróságokkal. Csendes és fegyelmezett munkára szólítja fel az egész osztályt, Fogja a székét, elsétál a lányig és leül vele szemben. Kinyitja a kezében tartott irattartó mappát, előszed abból egy papírlapot és mosolyogva adja át.

- Ezen a képen Székely Bertalan, Anyai őrszem címet viselő festményének másolata látható. Alaposan nézd meg, majd beszélj róla, mondd el nekem, mi jut eszedbe a képekről!

A lányka tele kérdőjelekkel nézett a matek tanár szemébe, aki elmosolyodott és megnyugtatta őt.

- Ne törődj a kihúzott tétellel! A te matematika érettségid most ez a kép.Csak bátran szedd össze a gondolataidat és ha készen állsz, beszélj!

Hosszúnak tűnő csend következett, majd a feltett kérdésre elhangzott a válasz:

- Tanár úr! Én ezt a festményt soha nem láttam, a festőről se hallottam még. Az az ember, aki a kezébe vette az ecsetet és ezt a három képet egy táblára festette, üzenetet küldött nekem. Fontos szerepet töltsön be életünkben a játék. Kísérje minden lépésünket a szeretet és legyen ott mellette a féltés. Vigyázni fogok a rám bízott gyerekekre és óvom őket a rájuk leselkedő veszélyektől. A gyermeke mentésére futva érkező édesanya megmutatta nekem, hogy mekkora szeretet dobogjon a szívemben akkor is ha másét, vagy saját kicsimet nevelem.

Megtanultam azt is, hogy ami másoknak fontos emberi érték, annak megvalósításában segítsek. Ezt a tanár úrnak köszönhetem. 

- Rendben van, a szög hosszának kiszámítása és a többi feladat megoldása helyett a képről nekem elmondott gondolataidat írd le. Ne aggódj, a matek írásbelid jól sikerült! -és ezzel az én kis mesémnek, furcsa álmomnak itt a vége. 

 

Nem tudom és nem is sikerült kiderítenem, hogyan került gyermekkorunkban az előszobánk falára az Anyai őrszem reprodukciója. Valaki azt mondta, hogy Anyu egy megfejtett keresztrejtvény beküldésével nyerte, de az se kizárt, hogy megvásárolta azt. Tény, hogy a múlt évszázad derekán ezt a  festményt nagy számban sokszorosították. 

Minden reggel-kilépve a hálószobából- a szemünkbe ötlött és ezért jól bevésődhetett buksi gyermek fejünkbe a festett életkép üzenete. Nem nézegettük, tudtuk, hogy ott van. Mint ahogyan a napok minden percében közöttünk élt az anyai őrszem, felöltözve Édesanyánk szeretetében. 

 

 

Egy a jöttek közül

A napokban a kezem ügyébe került a Mecsekfalui életutak, életképek a 20. században című könyv. A közöttünk élő népművelő pedagógus Páll Lajosnak több könyve is megjelent a bányász városhoz erőszakkal társított kicsi falu életéről, múltjáról és jelenéről. Valamennyi ott sorakozik a könyvespolcainkon. Kevés település dicsekedhet országunkban a történetének olvasható feldolgozásának. 

A bevezető soromban jelölt kötet az őslakó svábokról, magyarországi,- felvidéki magyarokról és a jöttekről beszél. Már húsz éve annak, hogy lehetőséget kaptam - mint a jöttek közül egy- a bemutatkozásra. Megtisztelve éreztem magam és éltem is a lehetőséggel. Igaz, hogy a blogomban gyakran írok a szerteágazó családomról, most ebben a bejegyzésben - a szerző néhány soros bevezetőjét követően - mégis közreadom az akkor általam leírtakat. Biztosan nem díszíti mindenki könyvespolcát a szerző könyve a „különböző színvonalú vallomásokról, korszakokról, szülőföldről, családról, szomszédról, barátokról és a jelenről is..."

 

                                                                  „ Halász Jenő

 

Ősei a 18. század első felében a németországi, türingiai Eisfeld helységből telepedtek át a baranyai Laskafaluba, amely ma Horvátországhoz tartozik. Földműveléssel foglalkoztak. Ő a sokadik generációhoz tartozó sokgyermekes család tagja, aki Hohmannból lett Halász. 1974-ben kötött házasságot a mecsekfalui Wunderlich Erzsébettel, és kisebb kitérő után teremtettek hajlékot maguknak Mecsekfalun. Sváb őseiről és gazdag életútjáról beszél." 

 

Jacobus Hama, 1691 körül született eisfeldi takács, nála két évvel fiatalabb feleségével, Chatarinával vándorolt be Magyarországra, az akkori Baranyában lévő Laskafaluba. Fia, Jacobus 1717-ben valószínűleg még német területen született. A családfő Laskafaluban hivatást változtatott, földműves lett, a dárdai uradalom jobbágya. Gyermekei közül Mária Ágnes, Antonius és Eva Clara kisgyermek, illetve csecsemőkorukban elhunytak. Életben maradt Jacobus és a második házasságból született Margaritha. A latin nyelvű névírás a dárdai római katolikus plébánia anyakönyvéből származik erősen elírtan. A családnév Hohmann formában való megjelenése az anyakönyvekben csaknem egy évszázadig váratott magára. Jacobus (1717) Mária Elisabethával kötött házasságából 1781. április 8-án látta meg a napvilágot Joannes. A házaspárnak 1802-ig a lányok mellett hét fiúgyermeke született. (A lányok száma nem ismert.)

Joannes 1802. január 11-én Laskafaluban kötött házasságot a 18 éves Margaretha Heimmel. 1807- 1823 között hat fiúgyermekük született,, a legkisebb közülük Antonius.Antonius (Laskafalu 1823 - Sásd 1907) Bonyhádon kötött házasságot 1865. május 19-én Miller (Müller) Teréziával. Fiuk Antal 1872-ben Bonyhádon született. Antonius (1823) iparos lett, takácsmester. Aggkorát fiánál töltötte Sásdon. Antal (Bonyhád 1872 - Sásd 1931) alapította a család sásdi ágát. Borbély és fodrász mester, valamint hentes és mészáros volt ebben a hegyháti faluban. Törő Katalinnal kötött házasságából Dezső, Gyula, Mária, Margit Paula, Antal születtek. Törő Katalin elhunyta után (1900. október 6.) Antal újra házasodott, feleségül vette Horváth Rozáliát (1878-1936), mely házasság révén ismerhette meg a világot Lajos, Géza, Antal, Rudolf, Matild és Ilona.Dezső édesapjával együtt katonai szolgálatot teljesített az első világháborúban, leszerelése után kivándorolt Svájcba. Gyula szintén a háború katonája volt, kevesebb szerencsével. A fronton szerzett tüdőbaja röviddel a leszerelése után a halálát okozta. Mária és Margit Paula csecsemőkorukban haltak meg, Antal (az első házasságból) is mindössze nyolc hónapos koráig élt.. Géza hentes és mészáros volt, Vásárosdombóra nősült. Antal 1937-ben kivándorolt Svájcba. Rudolf hosszabb svájci tartózkodás után Sásdon hentesüzletet nyitott. Számára a II. világháború a Don-kanyarnál befejeződött. Matild a férjével és Gabika kislányával együtt Budapesten, egy óvóhelyen tartózkodott, amikor egy bombatalálat mindhármuk életér kioltotta. Ilona a házasságban hat gyermeket nevelt fel.Lajos, ő az én édesapám. 1901. szeptember 25-én született Sásdon. A községházán dolgozott egy ideig, majd a gazdasági válság miatt ő is Svájcban próbált szerencsét, ahol testvérei segítségével fodrászsegédként dolgozott. Hét év után hazatért, hentes és mészáros üzletet nyitott. 1938 tavaszán megismerkedett édesanyámmal.

 

Anyai nagyapám Wagner Mihály 1871-ben Sopronkövesden született. Dédapám ezen az ágon 1845-ös születésű Vas megyéből, Alsószénégetőből. Ükapámmal együtt őt is Mihálynak keresztelték. Ükapám születési évét nem ismerem, róla csak annyit tudok, hogy Kaufmann Júliának hívták a feleségét. Az ő menyük lett az 1846-ban Egyházasfalván született Horváth Ágnes, aki Horváth Ferenc és Major Julianna gyermeke. Nagyapám, tudomásom szerint, kétszer is a magyarszéki Horell családban találta meg a boldogságát. A soklánygyermekes családból először idősebbet választhatott és megszületett Mihály nagybátyám, majd felesége sajnálatos halála után elvette Máriát (1886-1968) az ifjabbat. A nagymama szülei Horell János (Magyarszék 1827) és Schweinbold Katalin Felsőmindszent (1842). Nagyszülei apai ágról Horell Ferenc és Fuchs Ágnes, míg anyai oldalról Schweinbold Mátyás és Jakob Anna voltak. Ükmamám, Anna néni luteránus, mindenki más a nagy rokonságban római katolikus vallású. Nagyapám jó gazda módjára földet bérelt, művelt és műveltetett. Belvárdgyula, Pécs, Magyarlukafa voltak családjának az életterei. Nagyapának itt adták meg a végtisztességet 1944-ben. Mihály és a második házasságából született gyermekek közül mindhárom fiú: Ernő, József és Béla egyaránt a szülői példát folytatva gazdálkodással foglalkoztak: növénytermesztéssel, állattenyésztéssel és erdőgazdálkodással. Ernő és Béla bátyám kisebb sérülésekkel megúszták  II. világháborús frontszolgálatot, de a módos családot a háború utáni rendszer teles mértékben ellehetetlenítette, kisemmizte. Az idősebbik leány, Mária (Keller Jenőné) nemcsak az én, de valamennyi testvérem, mind a kilencünk keresztmamája.

A kisebbik leány, Erzsébet, Ő az én édesanyám. 1914. április 14-én született Belvárdgyulán. Pécsett járt iskolába. A családdal együtt Magyarlukafán a kornak megfelelő társadalmi-társasági életet éltek. 1938 tavaszán ismerkedett meg édesapámmal.

50 évvel később, az ezredforduló előtt került a kezembe az a sok-sok levél, amit ők a megismerkedésük első percétől házasságkötésükig váltottak egymással. Egyik testvéremnél találtam rá. Ma sem tudom, hogy melyik szülőm őrizte, úgy gondolom, édesanyám. A gyönyörűen kiírt betűkből formált szavak igen választékos mondatokban adnak nekem tájékoztatást 1938 évben a Hohmann és Wagner családok napi örömeiről, gondjairól és országunk fontosabb történelmi eseményeiről, de leginkább arról, hogyan kerültek mind közelebb egymáshoz, hogyan hagyták maguk mögött az óvatos tartózkodást, és hogyan vált a félsz és érezhető bizonytalanság azzá a közös akaratú tiszta elhatározássá, hogy ők egymásnak örök hűséget esküdjenek Isten és ember előtt. Gondolatban elnézést kértem tőlük, hogy leveleiket végigolvastam, majd azokat bársonyba köttettem és most féltve őrzött kincsként kezelem. Talán nem haragszanak meg szüleim, hogy ennyi év után néhány sort idézek a levelezésükből:

 

 „Édes Bözsém! Leveledből, de minden tettedből is látom, hogy szíved tele van jó szándékkal a jövőnket illetőleg. Hűséget, örömmel teli életet akarsz adni, hogy Te is azt kapjál." 

 

„Édes Lajosom! Sokszor Úgy szeretném, ha itt lennél, mint például most is. Az egész ház népe alszik, csak én vagyok fönn egyedül, és így levélen át beszélgetek Veled. Milyen más volna, ha itt lennél velem és tervezgetnénk a jövőnkről."

 

Az 1939. év vége és az 1952. év eleje között születtünk, mi gyerekek, mind a kilencen. Szándék szerint születhetett volna még egy kistestvérkénk is, de valami okból a babát édesanyámnak nem sikerült kihordania. A mentőorvos nem rejtette véka alá a véleményét, végül bocsánatot kért szüleimtől, miután a szomszédban lakó orvos bennünket megmutatott neki, ahogy összebújva, riadtan várjuk anyu számára segítséget valakitől. Még egy, a segítség várásában és a másikért való aggódásban megegyező eseményre emlékszem, amikor így összebújva, a sezlont körbetérdepelve imádkoztunk azért, hogy közülünk az egyik sok és súlyos műtét után felépüljön és hozzánk visszajöjjön. Így is történt.

 

 

Mi testvérek kilencen Sásd, 1955. Balról jobbra lányok: Klára, Erzsébet, Veronika, Mária, Ilona.  

Fiúk: Antal, Lajos, Jenő, Béla

 

Anyai nagymamám aki ugye öt gyereket szült állítólag kérte a nagypapát, hogy beszéljen a Lajossal, nehogy Erzsébetet tönkre tegye a nagyszámú gyermekáldás. A papa csak annyit mondott, hogy ez a Lajosék dolga. Felnőttként én megkérdeztem, miért születtünk ennyien, és a válasz igen egyszerűen annyi volt, hogy az ilyen kérdéseket Isten dönti el. Mondta nekem ezt mély vallásos meggyőződéssel annak ellenére, hogy sem ő, sem pedig édesanyám nem voltak templomba járó emberek. De hát miattunk mikor is mehettek volna?

 

Megszülettem hát én is1948. december 4-én Sásdon (Mindnyájan ebben a faluban születtünk a bába segítségével). A Jenő nevet kaptam keresztapám után, míg a második nevem (valamennyien kaptunk) Rudolf lett a háborúban elesett nagybátyám emlékére. Keresztapa bonyhádi takácsmester édesanyám nővérét, Máriát vette feleségül, nem volt gyermekük. Így hát hosszú éveken keresztül természetes volt az, hogy felváltva, turnusokra osztva, kilencen nyaraltunk náluk. Suttyó kölyökként kezelhettem felügyelet mellett a komoly szövőgépeket, amíg keresztmama a torta nagyságúra megnőtt rakott palacsintát készítette. Élmény volt Hidastól Bonyhádig a Mukival vonatozni. Keresztszüleim nemcsak engem, de nyolc testvéremet is a szenteltvíz alá tartották.

 

A háború után a Hohmann név Halászra változott. Édesapám, mint olyan sokan ebben az országban csúnya kifejezéssel élve, magyarosította a nevét, gyermekei jövőjét féltendő. 

A Miklós unokabátyám által felkutatott Hohmann ősök közül én senkit nem ismerhettem személyesen. Géza nagybátyám és Ilona nagynéném azért kitöltötték a hiányzó részeket. Nagybátyám sokat dolgozott a hentesüzlet árufeltöltésén, már amennyit, és amit szabadott akkor vágni. Mindig mosolygós és jókedvű volt, így is halt meg egy reggel, amint a frissen leesett hóból labdát gyúrt a buszmegállóban.

Ilonka tánti Miska bácsival és hat gyermekével 1957-ig lakott Sásdon a szomszédságunkban. Ezek az unokatestvérek nem rokonok voltak nekünk, hanem testvérek.

Anyu ágáról húsz éves koromig ismerhettem a nagymamát, sokáig nálunk lakott. Az istálló ajtajában bámészkodó klottnadrágos gyerkőcnek messziről a szájába spriccelte a tejet a tehén tőgyéből.

Biztosan csak felületesen ismertem a szüleim testvéreit, de mindegyikük olyan volt, és egy közülük olyan ma is, akikről ránézésből mondjuk azt, hogy jó ember. Sokkal szegényebb lennék, ha nem ismertem volna meg őket.

Néhány évvel édesapám halála után megajándékozott azzal a sors, hogy találkozhattam a Svájcból Magyarországra látogató nagybátyámmal, Antallal. Messzebbről, mintha édesapámat láttam volna.

A testvéreimhez és unokatestvéreimhez kötődő rokonok számát pontosan nem ismerem, az óriási. Annyit mégis elmondok, hogy szüleim legidősebb unokája 1963-ban született és vannak huszonegyen. Szerencsére sokuknak még örülhettek.

 

 

 

1975-ben házassági évfordulón a szülőkkel. Mi felnőtt gyerekek és az unokák.

 

1974-ig éltem szülőfalumban, Sásdon, amikor megházasodtam és feleségem szüleihez költöztem. 1977-től 1983-ig Pécs volt a családom lakóhelye, majd családi ház építése után ismét Mecsekfalura költöztem, de már negyedmagammal. Így lettem hát úgy gondolom, most már végleg „gyüttmentje" Komló város kis ékességének.

 

Gyermekkorom olyan volt, mint egy átlagos falusi srácé. Jó is voltam, meg csibész is, tettem a dolgomat. Nem válogattam -nem is tehettem-semmiben. Mindent jó étvággyal megettem, a kajában nem szűkölködtünk. A vasárnapi gazdag húslevesek ízére és előtte apu által szertartásosan tálalt velőskenyérre szeretettel gondolok vissza. Ilyenkor mindig együtt volt a nagycsalád. Emlékszem egy kordbársony ruhára, ami a legidősebb testvéré volt, még az öcsém is viselte és ez természetes volt, vigyáztunk is rá, csak ünnep-vagy jeles napokon vehettük fel. Így voltak ezzel a lánytestvéreim is. Lovas szánnal szánkózhattam a főutcán, fürdőt duzzaszthattam a patakban és a haverokkal bizony elég sokat csavarogtam, de meghatározott időre pontosan otthon kellett lennem.

Gyakran keltem hajnalban, mert feladatom volt a ministrálás a rorátén, és testvéreimmel együtt sokat dolgoztam a szőlőben és a gyümölcsösben.

Zenét tanultam, énekversenyt nyertem az iskolában és hamar gimnazista lettem a Kun Bélában Komlón. Minden lében kanál, de tanulni lusta diák voltam. Érettségi előtt munkaviszonyom volt már a termelőszövetkezettel. Kellett, hogy helyettem néhány hétig a már nyugdíjas édesapám tegye a dolgomat.

Szakmát tanultam, röntgenasszisztens lettem és három évet dolgoztam is ezen a területen. 1973-ban Pécs város állami tűzoltóságához szegődtem hivatásos tűzoltónak. Talán eddig tartott a szülői házhoz való szoros kötődés. Érzelmekben, ismeretekben és környezetben gazdagon lettem huszonöt éves.

Feleségemmel, Wunderlich Erzsébettel véletlenszerűen ismerkedtem meg 1973. december végén, munkahelyén, a komlói OTP-ben. Együtt búcsúztattuk el az óévet. Kapcsolatunk erősödött, megismertük, megszerettük egymást. 1974. július 27-én a mecsekfalui templomban és a komlói tanácson örök hűséget esküdtünk egymásnak, összeházasodtunk. Ez az időpont „gyüttmentségem" kezdete. Budapesten nászút, majd nekem augusztus közepétől kétéves bentlakásos tiszti iskola. Nem szerettem a fővárost. Mire hazaértem, az 1975. június 7-én született Gábor fiam egy éves lett. Négyéves főiskola, levelezős Budapesten 1985-től, amely évben, január 15-én született Bálint, harmadik gyermekünk. Nem múlt el -köztelezően elrendelt politikai jellegű- iskola nélkül Tibor fiunk megszületésének időpontja sem, aki 1977. június 7-én jött a világra, csakúgy, mint testvére, a komlói kórházban.

 

 

  

Együtt a család Gáborral, Tiborral és Bálinttal

 

Az iskoláknak a szakmai előremenetel tekintetében meglett az eredménye. A vonulós tűzoltóból hét, egyre magasabb fokozatú, kifejezetten szakmai beosztás lett. Komló város tűzoltóparancsnoka lettem, amit közel húsz évig, 2005. decemberi nyugdíjazásáig töltöttem be. Imádtam a szakmámat és az utolsó öt évtől eltekintve -ami nem arról szólt, amire esküt tettem- szeretem ma is. Mégis felvetődött bennem gyakran az a kérdés, hogy a családom hátrányára szabad volt-e bizonyos feladatokat vállalnom? Azt hiszem, igen, így van ez másutt is.

Erzsinek nagy érdemei vannak a gyerekek felnevelésében és felnőtté válásában. A fiúk ma dolgoznak és tanulnak: Gábor Pécsett, Tibor Budapesten, Bálint Dunaújvárosban.

Gábor és Orsolya az ősszel kis unokával, Eszterkével ajándékoztak meg bennünket. Nagyapai büszkeséggel és verssel köszöntöttem érkezését, amelyből most idézek egy versszakot:

 

Aztán már csak röpke pillanatok múlnak,

és sír-sír egy tisztuló tüdő, egy kinyílt virág.

Határozottan, rövid ideig, zengőn ércesen mégis

figyelemmel, ne zavarjon fáradtat, ne ébresszen alvót.

 

Mecsekfalutól nemcsak kitartó és hűséges feleséget, három klassz srácot, hanem egy megismerni és tisztelni érdemes közösséget is kaptam. A szülőfalutól „távol" itt lettek nagypapáim, nagymamáim és szüleim halála után újra szüleim, új sógorok és sógornők, öcskösök és hugicák. Harminchárom év után most már egy másik nagycsaládhoz is tartozom, talán már nem is jöttmentként, hanem jöttként: Wunderlich József családjához. 

 

A három nyúl

 

 

 

 

„Nagyon kedves és szívből jövő ajándék. Az együtt átélt élmény megfizethetetlen. Gratulálok a nagy lánynak!" Erről a pár percről videó felvétel is készült. Nem tudom, ki rögzítette, mint ahogy azt sem, hogy kinek a tollából fakadtak az elismerő szavak. 

Talán nem is az volt a fontos, hogy mit ünnepeltünk ezen a napon, inkább az együttlét, a jókedv és a vidámság. A nap fáradhatatlanul ontotta sugarait, ami elől a terasz árnyékába húzódtunk.  Itt mesélte el nekünk Eszti a három huncut nyuszika történetét. Zelk Zoltánnak A három nyúl című versét nemcsak elmondta, el is játszotta. Segítettek neki ebben a maga készítette erdei tisztás és a   szereplők  kemény lapból kivágott színes figurái.

 

 

   

 

Zelk Zoltán: A HÁROM NYÚL

„Egyszer régen, nagyon régen,

zúgó erdő közelében,

három nyulak összegyűltek,

selyemfűre települtek,

ottan se ültek sokáig,

talán csak egy fél óráig,

amikor felkerekedtek,

hogy már végre hazamennek,

egy szarka felettük szállott

s felkiáltott: -Mit csináltok?

Mit csináltok, három nyulak?

Úgy ültök ott, mint az urak --"

  

 

A hiszékeny csacsi szarka felfordította

az erdő világát és előzte annak békéjét.

Szaladt a róka, futott a farkas, menekült

még a medve is, puskáját eldobta inalt

kétségbeesetten már a vadász is. 

 

 „ Ezalatt a nyusziházban,

fűszálakból vetett ágyban

három nyuszi aludt szépen

összebújva békességben." 

 

A mesét természetesen ismerem. Hogy mióta és kitől, arról fogalmam sincs. De ilyen szépen és ilyen igazán nehezen utánozható körülmények között még nem hallhattam. Így érezhette ezt a legkisebb unokám is, aki mozdulatlanul, csodákra nyíló szemekkel, résnyire nyitott szájacskájával  hallgatta végig unokanővérét.