Kedves Kirándulók!
Jégl Zoltán barátom kérésének teszek eleget, amikor néhány gondolatomat leírva Valpovóról, Eszék-Baranyáról, az ott élő emberekről, bajtársakról beszélek.
A Délszláv háború közelebb hozta egymáshoz a magyar és horvát embereket. Baranya megye a szomszédsága és a közöttünk élő horvát ajkúak miatt is természetes módon fogadta a menekülteket és nyújtott más segítséget is. Kötődtek ismeretségek és barátságok is, szép számmal.
A magyarországi hivatásos tűzoltóságok a lehetőségeihez mérten segítették a háború során elrabolt technikai eszközök pótlását. Ennek természetes következménye lett ismeretségek és barátságok megszületése.
A siklósi tűzoltóparancsnok keresett meg és sajátos gondjairól beszélt. Elmondta, hogy Siklósnak már több önkéntes tűzoltó egyesülettel jött létre baráti-munka kapcsolata és azok minőségének megőrzése miatt nem akarnak újabbat. Szólt arról, hogy Valpovó tűzoltói szeretnének baráti közösségbe lépni és ránk gondolt, komlóiakra.
Nem mondtunk nemet, hamar kint találtuk magunkat Valpovon. Gyönyörködhettünk a Szlavónia északi szélén fekvő Eszék-Baranya megyei kisvároska szépségeiben. Élményt jelentett számunkra a Prandau-Normann várkastély, de a barokk csarnoktemplom is.
Az igazit mégis a tűzoltóságon eltöltött idő jelentette. Öregekkel és fiatalokkal, lányokkal és fiúkkal telt meg a nagyterem. Nem hiányzott a bőséges estebéd sem. Este pedig a három korosztály együtt szórakozhatott az élő muzsikaszó mellett.
A jól sikerült bemutatkozásokat a kölcsönös látogatások követték. Beszélgettünk néha a tűzoltásról, műszaki mentésekről és a megelőzés fontosságáról, de soha nem vittük túlzásba.
Fontosabbnak tartottuk egymás megértését és megismerését ,amit az első első perctől Julijana Madaric anyanyelvi szintű tolmácsolása segített. Tolmács is volt, de inkább jó barát. Eszék-Baranyából költözött hozzánk, Pécsett tanított, majd Komlóra költözött. Láthattam a szemét -sokat mondhatott- amikor szülőfalujában rövid időre kiszálltunk az autóból. Ahányszor kellett, Ő mindig ott volt és nagy szeretettel dolgozott. Teszi ezt ma is. Ha most ott ül a buszon, ezt hallva kislányosan, szemérmesen mosolyog.
A gyorsan szaladó esztendők során Stjepan Koski parancsnok gyakran kényeztetett el bennünket ajándék tárgyakkal, munkánkat elismerő dokumentumokkal. Ezeket külön szekrénykébe helyezve őrzi a komlói tűzoltók "Emlékszobája". Magam is birtokosa vagyok néhánynak.
Kapcsolatunkban
a sokszínűség szürke árnyalatot kapott. Nem a nyugállományba vonulásom, de a
magyar hivatásos tűzoltóság szervezetében és életében bekövetkezett változások
okolhatók ezért. Jó, hogy voltak és vannak ma is fiatal tűzoltók, akik hittek a
barátságban és életben tartották azt. Talán ül is valaki közülük a buszon.
Bizonyos az, hogy Valpovó és Komló város tűzoltóságai elősegítették azt a folyamatot, amely a két
város önkormányzatainak egymáshoz közeledését eredményezhette. Talán
elősegítette és színesebbé tette Komló
Város Horvát Kisebbségi Önkormányzatának fáradozásait is. Ezt igazolja –most
egy kicsit dicsekszem- az a díszoklevél, amit Sarkadi László elnök és Katona Gyuláné elnökhelyettes aláírásával
kaptam, Komló-Valpovó testvérvárosi kapcsolat ápolásában végzett
tevékenységemért. Ennek már húsz éve és az érdem nem az enyém hanem a csapaté.
Visszatekintek erre a bő negyed évszázadra, engem örömmel tölthet el az hogy a mi tűzoltói kezdeményezésünket nem csak különböző szervezetek kapcsolódása, de civil lakosok megszületett barátsága is követte. Voltak és vannak ma is, akik megszerveznek egy-egy kirándulást csak azért, hogy másoknak és természetesen maguknak is örömet szerezzenek.
Nemrég egy önkormányzati rendezvényt követően a Tisztelet Komlónak Egyesület látta vendégül Valpovó vezető tűzoltóját Stjepan Koskit és kedves feleségét Vericát. Rég nem láttam őket, örömmel lehettem kalauzuk a tűzoltóságnál.
Ez a mai utazás is mindarról szól, amit most leírtam. Nem lehetek együtt a kedves társasággal. Ezen sorok leírásával kívánok jó utat, gazdag élményekkel teli kirándulást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése