Az avarban Sün Anyóka halad az élen, jobbra-balra tekintve, minden hangra figyelve. Mögötte fegyelmezetten követik őt gyermekei, mind az öten. Két lány, Saci, Szilvi és három fiú Süni, Süti és Süvi. Anyjuk meglepetést ígért, de miért késik az annyit? Elkezdtek ficánkolni, előbbre futni, lemaradni, de végül a Mama rájuk ripakodott. Nem igazán haragosan és keményen, mégis fegyelmezőn.
- Legyetek türelmesek és viselkedjetek! Nemsokára oda érünk.
Alig hogy újra elindulnak, Süvi megbotlik egy korhadt fadarabban és a lejtőn egyre gyorsabban bukdácsolva közeledik Szilvi felé. Nem akart ráesni, fellökni se szándékozta, inkább egy jókorát ugrott és szállt előre a tesó felett. Ilyet még sose csinált, ijedtében összegömbölyödött, földet érve sebesen gurulni kezdett egészen egy vakondtúrásig, ami aztán jó magasra feldobta. Úszott a levegőben, végül a lábait kinyújtva nagy csattanással, hasra esve egy fürdőző pocsolyában kötött ki. Mindenki megijedt, az aggódás és a féltés mozdulatlanságot, riadt arcokat és csendet teremtett.
Amikor a két hátsó lábára állva, csupa sárosan, ragacsosan kikocogott a dagonyából, csillogó szemeivel nézett a többiekre és csak ennyit mondott:
- Mi van veletek? Szerintetek csak a nagytestű vaddisznó rokonainknak szabad itt megfürödni? És elmosolyogta magát.
Több se kellett, egymásba kapaszkodva ugrándoztak. Akár táncnak is beillett a mozgásuk, akármilyen sete-sután emelgették a lábaikat. Hosszú percekig az örömtől hangos nevetés töltötte be az egész környéket. Még fent a fák koronája fölött repkedő szarka is rekedten kezdett el cserregni. Arra nem is gondolt, hogy ezzel kiejti csőréből a frissen lopott ékszerét, ami most éppen csak egy értéktelen réz drótocska volt. Az ugrándozó tüskéshátúak azzal mit sem törődve szedelőzködtek és néhány pihentető nagy sóhajtás után újra elindultak.
- De Anya, mi az a fontos, amit meglepetésként ismernünk kell?- kérdezi csendesen Saci.
- A fagyos télre egy biztonságot adó új otthon helye az, amit látnotok kell.
Fertály óra múlva a család az erdőszéli domboldalba rakott és évek óta ott hagyott farakáshoz ért.
- Már itt is vagyunk. - szólt az anyuka. Ez a fűvel, gazzal, mohával benőtt terület lesz most télen a szálláshelyünk. Itt fogunk téli álmot aludni.
- Minden nap reggel kelünk, este lefekszünk aludni? Mi az a téli álom?- kérdezi Süni.
- A legnagyobb hidegben nagyon nehezen találnánk meg az ennivalót, ezért néhány hetet csak alvással mulasztjuk az időt. Kevesebb lélegzettel éltetjük legyengült, hűvös testünket.
- Dehát éhen halunk! –siránkozik Szilvi.
- Dehogy halunk éhen! Az igaz, hogy ti gyakran civakodtatok egy-egy falaton. Ki találta, ki fogta meg, ki ehet belőle és mennyit? Azért mindig sikerült megegyezni, ma már az én megkérdezésem nélkül is. Mielőtt hosszú álomra hajtjuk le a fejünket, alaposan megtömjük a pocakunkat rovarokkal, földi gilisztákkal, csigákkal és mással is, ha sikerül a vadászatunk. Finom gyümölcsökre már ne nagyon számítsatok, megettük azokat már másokkal együtt. A tele pocak sokáig jól szolgálja majd minden porcikánkat.
- A hűvös őszi szelet kivédem, összegömbölyödök, de mi lesz velem, - ha ahogyan mondod- a tél hidege eljön? - érdeklődik Süvi.
- Hát gyerekek, ezért vagyunk most itt. Mindenki keressen magának a rakás déli oldalán egy mélyebben fekvő zugot és bélelje ki azt száraz levelekkel, legyen olyan a kuckó, mint egy meleg ágyacska.
Ezután valamennyien hozzáláttak téli fekhelyük kialakításához. Haladt is a munka. Serényen forgolódtak, sok száraz falevelet, apró ágacskákat behordtak. Életükben először terveztek és építettek, jól sikerültek a kuckók. Aztán kicsit megfáradva ülték körbe anyjukat. A pihentető csendet Süti kérdése szakította meg. Süti azért kapta ezt a nevet, mert az erdészháznál egy kisfiú finom almás pitét tett elé a földre és nem futott el a sütit tüskéire tűzve, hanem nyugodtan megette egyedül az egészet. Testvérei nem örültek ennek, amikor elmesélte mindezt.
- Anya! Ha kialudtuk magunkat és felébredünk a téli álmunkból, hogyan lesz tovább? Ugye azután is együtt leszünk?
- Nem így lesz kisfiam! Ha a hosszúra nyúlt alvás utáni ébredéskor kitörlitek a csipát szemeitekből, először fogjátok érezni a tavasz melengető napsugarait. Mindenkinek megváltozik az élete. Felnőttetek! Sok fontos dolgot megtanultatok már, de az óvodás korotoknak vége. Az erdő életének iskolájában okosodhattok tovább. Hallgassátok a cinke szép kis énekét, ne gondoljatok rosszat a varjú károgásáról se! Legyetek óvatosak a ravasz rókával, barátságban az agancsos szarvassal! Kerüljétek el a kígyót, a fülesbaglyot! Mindketten vadásznak rátok, ahogyan ti kapjátok el ügyesen az előletek gyors araszolással, vagy éppen futva menekülő kiszemelt ennivalót. Tudjátok meg, hogy mikor kell előremetszett tüskékkel járni, mikor kell a szúrós hegyeket lesimítani!
- Köszönjetek el egymástól és mostantól járjátok a saját utatokat. Végül még annyit szeretnék nektek elmondani, hogy a mi világunkban nagyon sok olyan ember él, akik szeretnek bennünket. Élelmet, vizet, fekhelyet adnak nekünk. Ránézésből felismerhetitek őket, csak nézzetek a szemükbe. Jusson eszetekbe az a faluszéli csavargás, ahol kiadós ebéddel és friss ivóvízzel láttak vendégül bennünket.
Esteledett. Az erősödő szél sötét, gomolygó felhőket zargatott a sünök feje fölé. A közeledő, de az erdő lakói szeme elől még bujkáló tél megviccelte a tüskés csapatot, néhány hópihét szórt a fejükre. A gyerekek ilyent még nem is láttak. Édesanyjuk megnyugtatta őket, de azért gyorsan beszaladtak, ki-ki a maga készítette ágyacskájára és ott hajtotta le álomra a buksiját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése