A történelmet mindig a győztesek írják, nem feltétlenül egyezik az meg a valósággal. A minap végighallgattam egy mélyre leásó kutatót, aki Magyarország kifosztásáról beszélt. Az ember sok mindent tud és gyanít, ám amit ez a múltunkban búvárkodó elmondott!? Még javában dörögtek az ágyúk fővárosunk megtisztításáért, de már szőtte hálóját a Nyugat tőkéje. Nagyon gyorsan el is érte célját és ehhez társtettesként az idők folyamán csatlakoztak még sokan közülünk is, bátran ügyeskedő "hazafiak". A végeredmény a tőkés kizsákmányolás lett. A szorgos munkás-kezek által megtermelt nemzeti jövedelemből csak picurka darabocskák maradtak a munkába járó embereknek. Csak annyi, hogy megélhetési kényszer szülje meg a másnapi munkába állást. A sok-sok milliárd forint pedig szárnyra kelt és titkos manővereket is végrehajtva határainkon túl pöffeszkedő bankok trezorjaiba került. Így élünk már legalább háromnegyed évszázada és ha fel is csillant néha-néha valami-féle halvány remény, mindig előkerültek olyan emberek és eszközök, amiknek a vége koppintás lett a kisember bizakodó buksiján.
Akkor mit jelentsen nekünk április negyedike? Az internet hasábjait lapozgatva arra a következtetésre kellett jutnom, hogy ebben a kérdésben is -mint annyi sok másban- rendesen meg vagyunk osztva. Nyugati határainkon még folytak a harcok 1945. április 4-én, de a türelmetlenkedő szovjet hadvezetésnek lejelentették, hogy országunkból kisöpörték a megszálló német hadsereget. Így lett ez a dátum a felszabadulásunk megemlékező ünnepnapja. Énekeltük is piros nyakkendősen: "Éljen április 4, te a hála ünnepe légy! Míg a szívünk ver, őrzi hűséggel szabadítónk hősi nevét." Daloltuk is évtizedekig, ki örömmel, ki muszájból. Egyszerre csak elmaradt. Az ünnepnap és az ének is. Mára pedig odáig jutottunk, hogy egyetlen sor sem íródik, egy hang se szólal meg róla. Pedig hát a népünk történelméhez tartozik ez az egykor piros-betűs ünnepnek nyilvánított nap is. Miért kell elhallgatni, letagadni, nem tudom. Nem szabad megismerni az unokáimnak azt, hogy a papa diákkorában tanítási szünet volt ezen a napon? Ennyi erővel bármit elhagyhatunk.
Egyszóval ebben az évben egyetlen szót nem hallottam, napilapom hasábjain nem olvashattam április 4-ről, hazánk felszabadításának ünnepéről. Való igaz, rossz lóra ültettek bennünket, le is estünk róla rendesen. Szabadságot hozott volna fővárosunk rommá bombázása? Nem hinném, csupán megteremtett egy másik világot, amelyben sokáig ehettük a kiszolgáltatottak kenyerét. Országunk történetéhez mégis hozzátartozik az, hogy közel fél évszázadon keresztül kötelezően emlékeztünk meg a szovjet hadsereg áprilisi sikeréről. Vitatkozás és egymás bántása nélkül ünnepelje hát, aki akarja.
Vajon bekerül-e egykor piros betűvel jelölten naptárunkba felszabadulásnak értékelve, a bő három évtizeddel ezelőtti rendszerváltás kitalált kezdő napja? Nem tartom valószínűnek! Mert elrontottuk azt és nem is igyekszünk helyreigazítani. Szabadon járkálni hagyjuk közöttünk a gyűlölködést és a kiszolgáltatottságot. Uralkodni engedjük fejünk felett a pénzt megszemélyesítő Mammont, ahogyan azt a költő mára is érvényesen kifejezte: "...aki ült hízott Gőggel rajtunk s szájától milliom Élősdi csák kígyózott szerteszét..."A Gellért hegy hirdette szabadságunk már-már kibontotta szirmait, hittük ezt naivan jó harminc éve. De a virágok porzásához nem volt elég a szorgos méhecske és a kevéske érett gyümölcs néhányak kosarába landolt. 1947-óta továbbra is a Horváth-kertben rostokol a szabadságunk, még mindig nem mer onnan kilépni. Vagy talán erős pántokkal szorítva, tudatosan tartják lakat alatt? Nagy kár, ha így van, mert végre lenne egy olyan piros betűs napunk, amikor jó kedvvel ébredve, ünneppé varázsolhatnánk a magunk és mások napját. Írom mindezt egy olyan május elsején, ami csak a naptártól piros.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése