Nem hamis arany

A szirénázva robogó piros autóban, mások segítségére vonuló tűzoltók soha nem tartoztak a fizetéskor vastag zsebbel hazatérők közé. Ők azok-az 1/1-től a 2/3-ig-, akik ma sem dicsekedhetnek átlaghoz közeli bérrel, biztos megélhetést adó keresettel. Mégis mi lehet az oka annak, hogy az embereknek egy kis csoportja önként vállalja e veszélyekkel teli hivatás gyakorlását? Talán a környezetükben élők példája, vagy egy remélt jó kollektíva? Talán az egyén lelkében élő meggyőződés, segíteni akarás? Bármi is legyen az, semmiképpen nem a havi apanázs összege. Nem turkálok senkinek a zsebében, mégis tudom, hogy az életét kockára tevő kis tűzoltó és országos főnöke között bérül adott forintokban a különbség óriási. Valami kicsikét ellensúlyozni lehetne jutalmakkal, előléptetésekkel, ám megoldásként ez komolytalan kísérlet lenne. Meg aztán a légzőkészülékben felderítést végző őrmester nem állhat gyors egymásután a Köztársasági Elnök elé a harmadik tábornoki rendfokozatáért.

Nem is erről akartam írni! Nehezen fegyelmezem magam. Egy olyan kitüntetésről szereztem tudomást, amihez nem kell felterjesztést készíteni és azt sokakkal jóváhagyatni. Amilyenért nem lehet sorba állni az adományozó előtt csak akkor, ha az elismert az életével szolgált rá a magas elismerésre.

Együtt szereltünk fel abban az évben és húztunk lábainkra marhabőr csizmát minden második huszonnégy órában. Ő beosztott tűzoltó maradt egészen a nyugdíjazásáig. Becsülettel teljesítette feladatait, ahogyan tette azt a Keleti- Mecsek megszelídült dombjain ékszerként csillogó falvakban élő hivatásosok többsége. Nyugdíjba vonulásakor fiáról beszélgettünk, akit szeretett volna a szürke egyenruhások között látni. Előfordult ilyen már máskor is és megtörtént most is. Távozását követő ötödik évben felvettem a gyermekét. Szorgalmas, csendes fiatalember, akivel sokáig nem léphettem át a laktanya kapuját, mert elértem a felső korhatárt. Vonulós tűzoltó ma is, mint egykor az édesapja. Szomorúan tarkítják életét az események. Halál kopogtat be többször is a családja ajtóin, válás a társtól, gyermekétől. Próbatétel, nehezen viselhető élet. De kijött a fogva tartó, ragadós kátyúból! Új társat talál két leányka gyermekkel és megszületik a közös baba is. Ám ennek a kicsinek sokáig nem kellett copfba fonni hajacskáját. Sérülten született, kedvenc zsiráfját szorongatva hagyta itt ezt a világot. Emlékét az édesapja örökre megőrzi, nem csak a lelkében. A pici karokban szorongatott állatfigura alakja, tetovált formában a vigaszra szoruló apa testét díszíti. 

Minden energiáját a hivatása teljesítésére, a családját eltartó munkájára összpontosítja. Nem tudom, hogy a bő másfél évtized alatt részesült-e jutalomban, kitüntetésben? Nem divat manapság ezeket osztogatni a végek harcosainak. Ha a parancsnokától nem is, de családjától annál nagyobb elismerést kapott. A lányok nem akartak elszakadni az otthontól. Kollégium helyett a bejárást választották és leérettségiztek. Ma már felsőbb iskolák hallgatói. Felnőttek, nagykorúak lettek és egy születésnap kapcsán meglepő ajándékot nyújtottak át az apjuknak elismert embernek. Hivatali okiratot annak bizonyítékául, hogy ők mostantól az újszülöttként kapott vezetéknevük helyett nevelőapjukét fogják használni. Nem is lehet ez más, mint az élettől kapott díszes korona. Nem is tudnék hirtelen szebbet, jobbat, nagyobbat kitalálni. És az biztos, hogy amit ez a két lány adott, az nem hamis arany. Vagy talán értékben ki sem fejezhető, csillogó gyémánt?