Trikolór

   Az ezredparancsnoki épület nyugati szárnyán, az üvegajtók mögött állandó fegyveres őrszolgálat vigyázta alakulatunk csapatzászlóját. A főkapun közlekedő jól láthatta, ahogyan a kiskatona feszes vigyázzállásban, géppisztolyát melléhez szorítva őrködik a zászló előtt. A laktanyába érkezők és onnan távozók, a kerítésen belül élők mindegyike tudta, hogy ez a megkülönböztetett hely tiszteletet érdemlő. Jómagam sokszor láttam -őrszolgálatot éppen ott teljesítőként-, hogy az ezredestől a legkisebb csillagot viselő katonáig hogyan vetik fejüket, vagy emelik karjukat egy díszesen hímzett vászon előtt elhaladva. 

A két óra vigyázzban állásokat szabad, négyórás pihenések követték. Bevallom őszintén, előfordult, hogy a szolgálat-vezénylés készítésekor -ha azt én állítottam össze- a hosszabb szusszanót szempontként kezeltem. Az éjszakai néma csendben elgondolkodhattam azon, hogy mit is jelenthet a katona számára a hátam mögött kifeszülő csapatzászló. Nem tettünk fel egymásnak ezzel összefüggő kérdéseket, nem is okította nekünk azt senki. Én meg vagyok arról győződve, hogy többségünk helyes válaszokat adott volna a zászlóhoz való kötődésünkre. Egy fegyvernemről van szó, nevezetesen a tüzérségről, a hozzá tartozó technikai eszközökről és rólunk, akik azért vonultunk be, hogy tudásunkkal azokat kiszolgáljuk. És amikor elhangzik a vezényszó, a lövegből kirobbanó gránát sújtson azokra, akik a mi hazánkat bántani merészelik. Ezt az együvé tartozást mondta ki az eskünk és többségünknek az otthonról hozott hazaszeretete azt megerősítette. Nagy kár, hogy a világ nem így működött és ebben a szép eszmében még sorkatonaként csalódnom kellett. A tarackjaink a szomszédos országba indultak, szabadságvágyak letörésére. Ötvenkét éve már ennek és azt a tavaszt azonnal a hideg tél követte.

Iskolás koromban úgy cseperedtem fel, hogy ünnepként éltem meg azokat az eseményeket, amikor a nemzeti zászlónkat felhúzták az árbócra. Évzárók, évnyitók, nemzeti ünnepek és a Himnusz, meg a Szózat. Amíg a trikolórt lobogtatta árbócán a szél, akár el is gondolkodhattunk a költők szavain. Isten áldása, jókedv, bőség, rendületlen híve a hazának. Így lett az én katonai csapatzászlóm egy kicsit Himnuszom, egy kicsit a Szózatom.

Megváltozott a világ. Nem kell ünnep ahhoz, hogy a nemzeti zászló díszítsen! Pihenés nélkül ott van minden középület homlokzatán. Szabadon veri az eső, cibálja a szél, tűzi a nap. Közülük sokan kifakultak és megfáradtak, felújításra várnak. Nincs meg már számukra az az öröm, hogy egy-egy ünnepkor kibújjanak féltve őrzött helyükről, találkozzanak rájuk csodálkozó gyermeki tekintetekkel, hallgassák a felszabadultan csengő dallamokat.

A parlament idei, őszi-megnyitó ülésén többen is piros-fehér-zöld színű szájmaszkkal takarták arcukat. A patkóban helyet foglalókról készített egyik felvételen a fekete maszkot viselő miniszterelnök mögött három képviselő orrát és száját fedi ilyen varrott, egyedi védőeszköz. Fogalmam sincs, mit akartak megmutatni ezzel. Hogy ők többet érők, nagyobbak, erősebbek! Lehetséges, de az is elképzelhető, hogy csak buták. Fogalmuk sincs arról, mit is jelent a magyar trikolór. Én elmondom hát nekik. Erő, hűség, remény. Ezeket testesítik meg a piros, fehér és zöld színek. Hogy vehették a bátorságot valakik arra, hogy ezeket az eszközöket megvarrják és kik merték szájukra venni, akár taknyos orrukat is ezekkel takarni? És senkinek eszébe se jutott rájuk szólni? Nemtörődömség ez, megegyező butaság vagy talán félsz? Pár lépésnyire a miniszterek főnöke, fenn a magasban a ház elnöke csendben tudomásul vették? Minden bizonnyal.

Túlzottan érzékeny lennék, ennyire zavarna a koronavírus elleni védekezés ilyetén formája? Igen. De nem vagyok egyedül. Még aznap olvastam, valaki tragédiának minősítette az esetet. Más szégyelli magát a miniszterelnök személye miatt, van aki már azt is szégyelli, hogy ő maga magyarnak született. Nagyon ügyesen, precízen, előre megfontolt szándékkal válik megosztottá a Kárpát-medence magyarsága. Legalább a trikolór megítélésében egyformák lehetnénk. De nem vagyunk azok, sajnos. Vannak, akik tisztelegnek, fejet hajtanak a nemzeti zászlónk előtt és élnek közöttünk olyanok is, akik vírussal fertőzik meg azt.

 

Behúnyja szemét a szemét

"Elindult a Tisztítsuk meg az országot program." Na végre, valami nagyszerű dolog van kilátásban! -gondoltam én naivan, amikor ezt olvastam a sajtóban. Helyes kerékvágásba kerülhet minden. Arra alkalmas emberek kerülnek megfelelő helyekre, érthető és bennünket szolgáló szabályozók szerint élhetjük az életünket. Tisztaság, rend és fegyelem mindannyiunk számára egyértelmű fogalmakká válnak, majd valósággá, követendő magatartássá. Megmosolyogtam magam egy ilyen hiú ábránd kergetése miatt. Nem sikerült senkinek a földgolyón még ilyen  nagyszerű világot megépíteni. 

Majd csökkenő érdeklődéssel futottam tovább a sorokon. "A kormány még júliusban döntött arról, hogy a Klíma-és természetvédelmi akciótervben foglaltakkal összhangban megkezdi az illegális hulladéklerakók felszámolását. Az innovációs és technológiai Minisztérium ezzel párhuzamosan dolgozta ki a tisztítsuk meg az országot akciótervét..." Építésgazdaságért, infrastrukturális környezetért és fenntarthatóságért felelős államtitkár mondta ezt. Nem ismerem az akciótervet, nem tudom, hogy mikor kezdik, belefogtak-e már a takarításba? Nem kristálytiszta számomra az sem, miért is felelős az államtitkár. Talán jobb lenne közérthetően, kiváltképpen tiszta magyarul fogalmazni. "Fontos eleme az illegális hulladéklerakás felszámolásának egy olyan szankciórendszer bevezetése, amellyel senkinek sem jut eszébe közterületen lerakni a szemetét..." Nem igazán magyar ez a mondat se, mert hát a lapátot kell kivenni a kezekből, ha azzal akarják megszabadítani a platót a szeméttől. A sajtó hasábjain közölt cikk ezzel be is fejeződik. Igazán komolyan nem tudom venni, mert egy-egy cselekmény büntetni rendelése önmagában még soha nem jelentett visszatartó erőt.

Türelmetlen vagyok és elégedetlen. Pedig hát örülnöm kellene annak, hogy végre foglalkoznak a szeméttel. Azt nem értem, mire vártak eddig. Keletről bánya hulladéka ölte meg a Tisza halait és ez a szőke folyónk minden évben fuldoklik a teméntelen műanyagtól. Nyugati erdei útjainkat még ma is gyakran tapossa a szomszéd autója és felejti itt a csomagtartójából kihányt mocskát. Talán engedéllyel hordják kamionokkal szomszédaink a szennyvizük üledékeit már jó ideje határainkon belülre? Nem olvastam megnyugtató sorokat, hogy őszintén beszélnénk ezekről a gondokról. A kormány megígérte, hogy áttekinti a kérdéseket, ám néma és cinkos a csend. De most aztán jaj mindenkinek, aki szemetével a közterületet szennyezi! Nem hiszek a megoldásban. Büntetéssel való fenyegetés kevés! Példamutatás és nevelés, az igen! 

Mánfa község határában a hétvégi kiskertek ölelésében, egy simára gyalult területre néhány kamionnyi ipari hulladékot raktak le. Tizedik hónapja már ennek és nem láttam sehol egy fotót, nem olvastam ugyanabban az újságban egy rövidke cikket, ami a rend helyreállításáról tájékoztatott volna. A szemét ma is ott van a természet lágy ölén? Ez is elképzelhető. Országgyűlési képviselő kért segítséget nyár elején a parlamentben, de nem biztos, hogy a hangját meghallotta valaki illetékes, ha van ilyen. Én meg vagyok arról győződve, hogy az ügyben minden fontos tényező ismert. Miért nincs akkor tájékoztatás az elkövetőkről és a felelősségre vonásról? Nehezen képzelhető el, hogy egy ilyen kérdésnek ne lenne gazdája. Miért nem érdekli legalább a hírt megszellőztető sajtót az emberek tömegeit érintő hulladékok sorsa? Ha nem keresi a választ, akkor őt nem is érdekli az olvasója. Elképzelhető, hogy nem is újságíró a cikket megíró, csak egy fizetett, gépies alkalmazott? Miért van hallgatás? Foglalkozik-e bárki is a hulladék ügyekkel? Parlamenti képviselőnk kapott-e valamilyen választ a feltett kérdéseire? 

A programot kihirdető államtitkár hölgynek néhány feladatra hívom fel a figyelmét. A szemét-gyűjtés-lerakás-szállítás feltételeit mindenütt meg kell teremteni és az érintettek mindegyikétől megkövetelni a végrehajtást.Van belőle nekünk is elég, nem szabad eltitkolt üzleti kérdés miatt szemétdombot csinálni kis hazánkból. A feltételek megléte még nem szülője a helyes magatartásnak. Tiszta és rendezett környezetben az él, akit arra a szülei megtanítottak. Ebben az okításban nagy szerepe van még az óvodáknak, iskoláknak és minden -az életünkben példát formázó- közösségnek. Ám addig, amíg a szabályozók kiadását nem követi fentről a példamutató magatartás, a közterületeken és azokon túl is behunyja szemét a sok szemét és háborítatlanul alszik tovább.                                                                                                                                        
                             

Katrina tanít!

Amikor megszületett ez a dalos ajkú kis tündérke, a szülők joggal hihették, hogy egy fénylő csillag hullott az ölükbe. Így is volt ez, édesanya biztos karjaiban a ragyogó szemeivel ezt hirdette, apára vetett tekintetével. Ám lassan két éve már annak, hogy a kislány arcocskája sápadni kezdett, kicsi testét kikezdte az akut limfoid leukémia. Leírni, kimondani is rossz ezt a kórt. Hát még mellette, vele együtt élni, súlyos teherként cipelni a testünkben, nehezen elviselhető. Anyu és Apu szíve kétségbeesetten fáj amikor gyermekük szenvedését látják, de megtelnek reménnyel, ha a jókedv és azt kísérő mosoly villan fel az arcocskán.

 

Talán a tervezett izraeli kezelés anyagi feltételeinek előteremtésével kezdődött. Megalakult egy csoport "MindenJó Kartináért" elnevezéssel. A nevet a kislány adta, mert az érte aggódó "hogy vagy" kérdésekre -mosolyával fűszerezve- rendre azt válaszolta: "MINDENJÓ!" Amennyire a facebookon figyelemmel tudtam kísérni a csoportot...hát egy nagy-nagy csoda tanúja lehettem. Ekkora összefogás, ennyi segítség, ilyen határtalan szeretet! Mesébe illő, pedig ezt a valóság produkálta. Muszáj erről kicsit bővebben is írnom. Arról persze nincs tudomásom, hogy hányan és milyen módon tették szívüket a kislány kezébe, néhányukról hadd emlékezzek meg. Akikről nem szólok, mégis a szívüket adták, éppen úgy megérdemlik a köszönetet, fogadják el most tőlem is. "HAJRÁ KICSI LÁNY" felirattal láttam egy pólót, szabadon választott árral eladót. Andi, Virág és a Jótékony Kézművesek licitre ajánlották fel termékeiket. Jótékonysági edzés, jótékonysági koncert, focimeccsek teljes bevételei "gazdagították" a családot. Népművészeti agyagedények keresnek új gazdát, hangszerkészítő, gitárt ajánl fel. Jótékonysági Sütivásár várja színes programokkal az érdeklődőket szombat délután a focipályán. Feladat csak annyi, hogy a sütis tálcára -hogy az haza találjon- írják rá a nevet és címet. A rendezvényekről lemaradók pénzt utalhattak kedvük és tárcájuk vastagsága szerint.

A sok-sok ember adománya túlnőtt azon, hogy egy ideig rendezze a család anyagi problémáit. Példát mutatott mindenkinek jóakaratból, emberségből. Megható és kedves, ahogyan a család rövid videón megköszöni mindenkinek a segítséget.  A kislány kórházi szobájában külön-külön szalutálnak, szemükben a félsz és a mosoly,a hit és a remény minden árnyalata. A pécsi klinikának egy Édesanya üzeni: "...ahol folyamatosan, napról-napra bebizonyítja a csapat, hogy a végletekig harcolnak értünk, újabb módszert, lehetőséget keresve arra, hogy mielőbb kijuthassunk Bécsbe, az ismételt sejtlegyűjtésért és a várva várt gyógyulásért." Majd folytatja: "Fórumon is megköszönöm azt az áldozatos munkát, amit értünk tesz ez a kis közösség. Nem feledkezem meg a többi Segítőnkről sem, de a köszönetnyilvánítást a legnehezebb megírni. És nem azért, mert nem jut eszembe, akinek megköszönhetném, hanem mert egy nagy falunyi embernek tartozom hálával és nagyrabecsüléssel." Ennél szebben nem kell, nem is lehet megköszönni, de folytatja: "Köszönöm a folyamatos érdeklődéseteket, és azt, hogy még mindig velünk vagytok."

Kemoterápiák, őssejt transzplantáció, fenntartó kezelések, így telnek most a kislány hónapjai. A szakorvosok véleménye alapján elengedhetetlen egy Magyarországon még nem elérhető sejt kezelés. Ennek Bécs az állomása. A szülők számára a gyermekük betegsége nem igazán tervezhető pénzügyi kiadásokat jelentenek. A lakhatási -és egyéb felmerülő költségeket a család és a barátok segítségével ez ideig sikerült előteremteni. A továbbiakban ez a szűk kör nem lehet elégséges. Ezért is írhatom örömmel le azt, hogy egészségügyünk szegény pénztára is kinyílik, maga ügyévé téve a beteg gyógyulását. 

Nem találkoztam az egyház segítő kezével, de látom azokat az embereket, akik imára kulcsolt kézzel kérik a Mindenható gyógyító erejét. Én régen nem beszéltem vele, most mégis belépek abba a sorba, ahol bizakodva várják a hit erejével egy gyermek gyógyulását. Magam is kérem Istent, adjon gyógyulást és jó egészséget, segítse a kis beteg harcát, tegye őt győztessé, csodásan széppé az életét!A kis Katrina sok embert tanított meg együtt gondolkodni, összefogni és szeretni. Bizonyította meglétét a közöttünk sokszor bujdosó és gyakran elfelejtett emberi jóságnak. Megmutatta nekünk, hogyan élhetünk ezzel a nemes tulajdonsággal és miképp adhatjuk tovább azt a mi szeretteinknek. 

Kedves kicsi Katrina! Tanításodat én most mindannyiunk nevében megköszönöm! A leírtakat az internet hullámain olvashatóvá teszem sokak számára. Szüleidnek kitartást és sok erőt kívánok, amelyek kiérdemelten hozzák meg számukra a Te gyógyulásodat! Hátadra egy nagy batyuba beleteszem az összes féltésemet, hogy az a jókora súly ne engedje a rosszat csak úgy futkorászni veled. Azt kívánom még, hogy ablakodról tűnjenek el a rácsok, hogy csillag barátaid közül a Napocska zavartalanul cirógathassa arcodat! 

Balkezesek világnapja

 A múlt hónapban emlékezhettek meg -azok akik fontosnak tartották- a Balkezesek Nemzetközi Világnapjáról. Nem tudom, van-e még szabad napja az évnek, amihez majd egy újabb akármit is köthetünk. Létezik az életünkben néhány alapvetően fontos dolog, mint az egészség, tisztesség, becsület, jóság, szeretet és még folytathatnám, amelyekről nem megemlékezni, de velük naponta élni kell

Legyen hát mégis, beszéljünk a balkezesekről! Nyolc, de tizenöt százalék is lehet az arányuk a jobbosokkal szemben. Ám van olyan terület is, ahol negyvenen is balosok a száz közül. Ez attól függ, hogy mikor, ki, hol és miért készítette az erre vonatkozó statisztikát. Egyszóval ez így, ahogy van, komolytalannak tűnik. Genetikai kérdés, vagy tanult tulajdonság, agyunk jobb, vagy bal féltekéje a felelős? Ezen el lehet gondolkodni, de túl sok energiát belefektetni nem érdemes. Ha mind a két kéz egészséges, akkor azok gazdája -legyen jobb-vagy balkezes- meg fogja találni minden feladathoz a helyes mozdulatokat.

 

De mit szólnak egy ilyen balkezes emlékezéshez azok,akiknek egy trauma kapcsán éppen az veszett el? Hogyan fogadja ezt a nyári napot az, akinek vállaiból soha nem nőtt ki egyik sem? Utóbbiak jót nevethetnek rajta és nekilátnak szájjal, vagy lábbal festeni mesteri alkotásokat. Előbbiek pedig megtanítják a jobbat a balra is!

A szép magyar nyelvünk gazdagsága közismert. A "bal" szócskát sok másikhoz illeszti, legtöbbször jelzőként és így alkot meg egy új szót, jelzőt, vagy főnevet. Sok olyan kifejezést ismerhetünk, mely szerint rosszat jelent a bal. Baleset, balog, balsiker, balszerencse, balsors, balfácán és sorolhatnánk tovább. Ezek többsége igazán csak egy egész mondattal helyettesíthető. Meg is tesszük ezt, ha kell, hacsak nem bal lábbal keltünk aznap fel az ágyból.

A balkezesség két jobb kezet jelent, mondják ezt a két egyformán ügyes kezet igénylő szakmát gyakorló emberek. Mások szerint kifejezetten előnytelen, ha a padsor közepén ülünk le ebédelni. Van, aki szerint ma már nem lehet kérdés a balkezesség, ezért nem is kell szót ejteni erről augusztus 13-án.

 

Én személy szerint nem értek egyet az előbb leírt mondatomban foglaltakkal. Jobbkezesnek születtem, szerzett balkezes lettem. Soha nem minősítettem jónak, vagy kevésbé jónak a kezeimet, használtam azokat a tanultak szerint. Amíg csak tehetem, meg fogom ünnepelni a bal kezemet minden augusztusban, meg szeptemberben, októberben és...

Hogy miért? Hát azért, mert szó nélkül tanulja és veszi át a jobb kéz tennivalóit. Kis támogatást még kap jobbról, egymaga ügyetlenebb, de jól halad. Elnéző vagyok vele szemben, mert látom szolgálatában az igyekezetet. Egy ing begombolásához alig van szüksége segítségre. Étkezéskor a kanál már az övé és ha villát tart, mosolyogva nézi, hogyan szabdalja szét a húsokat a kés. Megjegyzem, hogy a legtöbb étel kanállal is jól vágható és ezt a körülöttem ülők észre sem veszik?

Bal kezemnek a cirógatással van egy kis baja. A hosszú évek megszokott helyét szükséges váltani. Lefekvéskor ugyanabban az ágyban, csak a másik oldalon kellene fekhelyet választania. Van az a dolog, ami nem sikeredik neki. Nem tudja megszólaltatni a hegedűt. A vonót csak húzná valahogyan, de hiába, ha a társa nem képes a húrokat jó erővel lefogni. És ebben még a lehetőségét se látom a fejlődésnek, mert a kéz az őt tartó karral együtt szép lassan, alig észrevehetően erőtlenedik. 

 

Semmi gond! Ma már minden pótolható! Bal kezemmel bekapcsolom a gépet, megkeresem a napi, szívesen hallgatott hegedű játékot. A felcsendülő dallamok feledtetik az én hibáimat, mert a hegedű-ahogy azt Yehudi Menuhin mondta- az ember saját képére alkotta gyönyörű istennő. Hogyan is merészelnék akkor én a violinhoz nyúlni, amiről Menuhint hallgatva a vallásos hitetlen Einstein azt mondta: "Most már tudom, hogy van Isten az égben."