Az okot arra, hogy valamelyik testvéremet belopjam a blogomba, legtöbbször a kerek születésnap adta. Kiről többet, kiről kevesebbet írtam. Célom nem az volt, hogy apró részletességgel bemutassam a szüleim szeretetével felnevelt gyerekeket. Inkább a fényképeket tartottam fontosnak, amelyeken őket körbeölelik a számukra legkedvesebbek.
Lali bátyám elsőszülött, most a sor végére került. Koros, kerek-éves születésnapjára-mint ahogyan a többieknek- a fotók hiánya miatt nem készült kollázs. Én lettem türelmetlen és erőszakos is talán, amelynek eredményeként végre megszülethetett sok apró képből az egész, jókora késéssel. De így láthatjuk már a két kicsi dédunokáját is, édesanyjukkal együtt. Igazán nagy kár, hogy bátyám a feleségével, Évával együtt már csak fentről tekinthetnek le rájuk.
A jól tanuló kisdiákból hamar lesz egyetemi hallgató és a fogalmazóból ítélkező bíró. Pályafutásának nyugdíjas végállomása Kaposvár. A tanulás szeretetét a fiai örökölték. Három unokájának örülhetett. Kilenc évvel idősebb nálam, kilenc évet kollégiumban tölt el Pécsett. Igazából csak keveset tudok róla. Amikorra én felnőtté váltam, ő már rég kirepült a családi fészekből és a ritka találkozások nem adtak lehetőséget számomra a testvérem megismerésére. Ahogy ezt most leírtam, fáj is egy kicsit.
Jó hangja volt, szeretett is énekelni. Ujjai és karja jól kiszolgálták a hegedűjét. Énekeltünk együtt a gyümölcsös házikója előtti öreg dió árnyékában, ma is felvillan előttem hangomat hallva a meglepődést tükröző arca. Mi tagadás, vele a közös dalolás egyik ritka alkalma volt ez. Másszor egy műdalt játszottam és csodálkozva kérdezte, hogy én azt honnan ismerem? Nem jutott volna eszébe, hogy a nóta szerzője mindkettőnk hegedű tanítója?
Ennyit írtam volna Laliról, ha Marika nővérem nem sietett volna a segítségemre: Zsiga néni, egykori szomszédunk mesélte el, hogy milyen féltő szeretettel vigyázott kishúgára. Az iskolában jeleskedett, a kiskatekizmusból legjobban teljesített, ő lett a hajóskapitány. Szorgalmasan ministrált latinul és ő vezényelte le úttörőként a zászló fel-és levonást. Duci néni kicsalogatta belőle színészi képességeit, ő alakította az Alvajárót a "Debreceni lunátikus"-ban. Esténként a testvérekkel együtt rádió-játékokat hallgatott, vagy regényt olvasott fel. A "Didergők" mellett jutott idő társasjátékozni, kártyázgatni. Nem szeretett veszíteni, előfordult, hogy egy vereség kicsalta a könnyeit. A tizenegy éves gyermek Oroszlóig kerekezett a bábát értesíteni édesanyánk szülési fájdalmairól. A folyosó falának támaszkodva ült és sírt, amikor megtudta, hogy húga született és öt-háromra alakult az arány a lányok javára. Az 1950-es évek szegénysége miatt sokan vásároltak húst hitelre. Bátyám járta a falut és beszedte a pénzeket. Nyaranta a postát hordta a postamester megelégedésére. Nemcsak otthon énekelt, pécsi diákként a helyi rádióban énekelte Schubert Standchen c. dalát. (Érdekes, erre nem is gondolva ezt én is megtettem igaz, hogy csak otthon, a számítógép valamelyik fiókjába zárva.) A Nagy Lajos Gimnáziumban tanul, felkerül az iskola "Dicsőség" táblájára. Az egyetemi tanulmányokat sikeres pályafutás követi.
Amikor én ezeket a sorokat leírom, Lajos bátyám, a Nagy Lajos Gimnázium egykori szóló hegedűse tokjából kiszabadítja a hangszerét, mosolyog a szeretteire és a felhők fölött Évának húzza Bajházi Elemérnek az asszonykájához komponált dalát: "Virágzik az erdő, mező, összehozott a Teremtő véled."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése